Szeretlek!

Akarom

Hónapok teltek el azóta az este óta.

Sem én, sem ő nem beszéltünk róla. Miről is beszéltünk volna? Hisz valójában nem történt semmi. Csak nekem fájt minden egyes lélegzet vétel amikor mellette voltam.

Nem értettem magam.

Hisz én Ernőhöz tartozom!

Nekem nem szabadna ezt éreznem!

Nincs jogom ezt érezni!

Nem szabad....

Nem lehet...

Hisz Ernő jelentett számomra mindent!

Heteken keresztül őrlődtem. Nem tudtam mit tegyek, kinek beszéljek róla, mi lenne a legjobb. Hogy szabad e ezt nekem egyáltalán...

Még a temetőbe se mertem kimenni. Nem akartam így a szeme elé kerülni.

A két csapat egyre többet találkozott, így őt is szinte minden második nap láttam. Ha találkoztunk ő mindig lelkesen köszönt, nekem pedig minden egyes alkalommal megugrott a szívem.

Egyre jobban kezdtem az őrület felé közeledni, míg végül egyik nap Csele elkapott a folyosón és beráncigál az egyik üres terembe.

Bevágta az ajtót és dühösen felém fordult.

- Beszélj! - tette karba a kezét maga előtt.

Tudtam mit akar mégsem voltam képes megszólalni.

Ő pedig egyre dühösebb lett.

- CSÓNAKOS ANDRÁS! VAGY MOST AZONNAL DALOLNI KEZDESZ,MINT EGY KISMADÁR VAGY ISTEN BIZONY LELÓGATLAK A SULI TETEJÉRŐL !!!!!!!!! - ordította a képembe és pedig megszeppenve álltam.

Csele dühösen fújtatott, majd amikor már kicsit lenyugodott leült a velem szemben lévő székre.

- Mond el mi történt közted és Pásztor Ádám között!

Na ez volt az a pillanat amikor megfagyott körülöttünk a levegő. Én némán ültem, a levegő bennem rekedt és próbáltam úrrá lenni a feltörni vágyó érzelemkitörésemen.

Csele nagyot sóhajtott.

- Nézd, nem vagyok hülye. Hajlamosak vagytok elfelejteni, hogy ki is voltam sokáig. Addig sem a két szép szemem miatt jutottam - mondta ingerülten.

Várakozón rám nézett, de amikor látta, hogy nem reagálok folytatta.

- vagy nekem mondod el vagy Bokának. Válassz!

Még mindig hallgattam.

Ideges voltam.

Minden ami eddig történt kikívánkozott belőlem, mégsem tudtam megszólalni.

A másik az, hogy teljesen lefagytam Csele dühkitörésén. Talán még sosem láttam ilyennek. Csak bámultam rá, tányérnyi szemekkel, majd amikor tudatosult bennem mit is vágott a fejemhez inkább elfordultam tőle.

Türelmetlenül dobol a padon, majd ingerülten felpattant és feltépte az ajtót.

- Rendben, ne mond el, de ha még egyszer meglátom azt a búval baszott fejedet, nem teszed zsebre amit tőlem kapsz! - mondta egész halkan de annál fenyegetőbben.

És itt tudatosult bennem, hogy tényleg megöl ha nem teszek valamit.

Felálltam és én is visszaindultam az osztályba.

Ott minden olyan volt mint általában, csak Csele állt ingerülten Geréb mellett. Geréb nyugtatásképp hátba veregette. Rajtuk kívül csak Boka lesett ki a könyvéből.

Össze kellett szednem magam.

Sem akkor, sem azóta nem történt olyan, amiatt ennyire ki kellene akadnom.

Így hát visszatértem a normális életemhez.

Első lépésként szereztem magamnak párt a keringőhöz. Ezt gyorsan és egyszerűen letudtam.

A szalagavatói pedig minden eseménytelenül telt. Ismét találkoztunk és ismét nem történt semmi. Mindenki olyan volt mint mindig. Kívül én is.

Csak belül ette valami a lelkem.

De nem mutathattam ki. Hazudtam a barátaimnak és hazudtam magamnak is. És hazudtam neki is.

A keringő próbák egyre unalmasabbak voltak, a lány akivel táncoltam folyamatosan célozgatott, hogy ő meg én.....

Annyira idegesítő volt, hogy egyetlen egyszer elgondolkodtam rajta, hogy csak egy kicsit lelököm a lépcsőn. Aztán visszafogtam magam.

A szalagavató napja eljött mi pedig egész nap csak rohangáltunk. Persze a négy vörös inges is hivatalos volt rá, ahogy mi is az övékre.

Az egész műsor egy rohanás volt. Csak akkor jöttem rá, hogy kész, végre vége, amikor anyám sírva a nyakamba borult és követelte, hogy táncoljak vele. Mindenki a szüleit kereste, valahol a távolban még meg is láttam Kolnayt, hogy a négy éves kishúgát pörgeti.

Bokáék odajöttek hozzánk. Boka anyukája szintén követelt egy táncot, meg persze egy közös képet amin én és Boka vagyunk frakkban.

Nem mondhattunk nemet.

A négy vörös inget Barabásék cipelték oda hozzánk. Csele és Geréb még fotózkodtak.

Mind illedelmesen bemutatkoztak a szüleinknek.

Miután a világ összes fényképét elkészítették rólunk, elmentünk átöltözni.

Nem volt kedvünk a közös afterre menni, ahová a szerencsétlen kis kilencedikeseket is beengedik, ezért inkább vettünk egy rakás kaját, alkoholt minden mennyiségben és elindultunk Budára. Geréb szülei nekünk adták az ottani kis kertes házat, amit amúgy albérletbe szoktak kiadni.

Kolnayék iszonyatosan letitták magukat, én pedig egy idő után már nem bírta elviselni az ordibálást. Kimentem és kiültem a teraszra.

Én is kissé részeg voltam.

Egyszer csak megjelent mellettem Ádám.

- Jól vagy? - kérdezte halvány aggodalommal a hangjában.

Én erre csak felnéztem.

Nem sok jót olvashatott ki az alkoholmámoros tekintetemből mert felállított és azt mondta inkább menjek be. Én pedig azt tettem amit mondott. Követtem őt az ajtóig, de ott megálltam.

Nem akartam bemenni.

Mielőtt bemehetett volna, gyorsan megragadtam a pulcsi szélét. Ő értetlenül nézett fordult felém, majd amikor látta, hogy nem mozdulok becsukta az ajtót, lefejtette az ujjaimat a pulcsijáról és megfogta a kezem. Kómás fejjel néztem fel rá. Ő csak szomorúan elmosolyodott.

A kezem a kezében pihent.

Nem akartam, hogy elengedje.

Ő egy darabig csak borostyán színű szemeivel vizsgálta az arcom, majd olyan közel lépett hozzám mint azon a nyári délutánon. Újra a fülemhez hajolt és az én testemet újra átjárta a forróság. Az ajkai a fülemet cirógatták. Beleborzongtam.

- Andris!

Kissé elhúzódtam és elkerekedett szemekkel néztem rá.

Most először mondta ki a nevemet.

Az arca egyre közelebb és közelebb volt. A kezét az arcomra simította, én pedig nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.