Szeretlek!

Boka János

Boka:

Egy nyári estén történt.

Aznap egész nap a temetőben ültem, a sírt figyelve. Kellemes meleg volt, csak a bogarak zümmögését és a szél lágy susogását lehetett hallani. Én pedig csak ültem és meséltem. Elmondtam Ernőnek mindent. A vágyaimat, a félelmeimet, a kétségeimet,elmúlt év történéseit. Hiányzott. Hiányzott az, hogy megnyugtasson, mondván bármit is csinálok az tökéletes lesz. Hiányzott a meleg mosolya, a kíváncsiságban úszó szeme, a kedves szavai. Mindene hiányzott.

Délután megjelent a Nemecsek házaspár. Fájó mosollyal üdvözöltek és kedvesen kérdezték, hogy vagyok. Ezek után óvatosan, mintha csak egy csecsemőt simogatnának, tisztították meg a fehér sírkövet.

Fájt őket így látnom. Egyikük sem sírt, csak kedvesen mosolyogva beszéltek az egyetlen fiúkhoz, aki türelmesen hallgatott.

Elszorult torokkal néztem őket. Nem mutathattam gyengeséget, hisz ők se tették. Erősnek kellett maradom!

Este van és egyedül vagyok. Mindenki elment, csak én maradtam.

Indulni akartam. Újra és újra, de mégsem tettem.

Nem voltam rá képes. Itt akartam lenni. Érezni akartam a legjobb barátom jelenlétét.

„ Csak még egy kicsit. "

Így hát maradtam.

A padon ülve vártam, hogy a sötétben közeledő éljeli őr kitessékeljen. De nem ő jött.

Arra eszméltem fel, hogy egy meleg kéz rázogatja a vállamat. Ahogy felnéztem láttam, hogy három fiú áll a pad mellett, egy-egy szál virággal. Várakozón néztek rám, aztán amikor bólintottam mind odamentek a sírhoz, tiszteletüket tenni. Az idősebbik testvér mintha kérdezni akart volna valamit, de végül csak ránézett a vezérére, megfogta az öccse karja és jó éjszakát kívánva elment.

Mi pedig ketten maradtunk.

- Hogy vagy? - kérdezte, megtörve a csendet miközben leült mellém a padra.

Lehajtottam a fejem.

- Haza kellene menned - mondta.

Erre nagyot sóhajtottam.

- Miért vagy itt? - kérdeztem halkan.

Ő szomorkásan elmosolyodott.

- Minden második héten kijövök. Én is, Ádám is.

Fenéztem rá, de ő csak szomorú mosollyal pásztázta a sírt.

- Te takarítottad le?

Ismét lehajtottam a fejem, eszembe jutott a két apró ember feltétlen és odaadó gondoskodása.

- Nem, itt voltak a szülei. Ők voltak.

Hallottam ahogy élesen beszívja a levegőt.

Bűntudata volt.

Most és talán mindörökké.

„ Ahogy nekem is "

- Beszélnünk kell! - mondta határozottan.

Összerezzentem. Tudtam, hogy miről akar beszélni.

- Arról ami egy éve történt. Arról ami történni fog - itt hirtelen megállt.

Az állkapcsom megfeszült.

- És arról ami tavasszal történt - mondta szinte suttogva.

A gyomrom hirtelen görcsbe rándult, az egész testemet átjárta a forróság. Bennem rekedt a levegő és megfagyott az ereimben a vér.

- Ami akkor történt - de itt elcsuklott a hangom. Nem voltam képes kimondani.

A földet pásztáztam, ő pedig az utat nézte.

- Ami akkor történt az... - de itt ő is megállt.

Hallgattunk.

Kerestem a megfelelő szavakat. Az érzéseim nem voltak tiszták. A fejemben minden összekeveredett és egyre csak néztem a földet. A torkomban lévő gombóc nem akart eltűnni.

Tudtam, hogy ez nem helyes. Nem szabadna azt éreznem amit. Remegve vette levegőt és hallgattam. Nem tudtam megszólalni.

Végül ő volt az, aki erőt vett magán.

- Sokat gondolkoztam. Nem tudom mit érzek. Nem tudtom mi lenne a helyes döntés. Talán nem is létezik olyan, hogy helyes döntés - mondta zavartan.

Felnéztem rá.

Ő közelebb húzódott és megfogta az állam.

- Csak azt tudom, hogy szeretnék tenni valamit azért ami még megtörténhet. Értünk! - suttogta és megszüntette a köztünk lévő távolságot.

Én pedig nem hízódtam el.