Szeretlek!

Találkozás

Két hete focizok srácokkal, akikkel megismerkedtem azon a lakótelepi játszótéren. Igazi kis energiabombák. 7 és 10 év közöttiek, de ez mintha ez a korkülönbség nem is létezne. Volt aki a haverjával jött, volt aki a testvérével, volt aki egyedül. Nincsenek rangok, szabályok, büntetések vagy parancsok. Nem olyan mint a grund, távolról sem. Mégis, valahogy arra emlékeztet.

Egy délután, amikor odaértem a pályához már mindenki ott volt. Sőt, eggyel többen is voltak mint kellet volna. A fiúk mellett egy ismerős alak állt. Mintha villám csapott volna belém. Megszólalni alig voltam képes, nemhogy továbbmenni. Ott álltam az út közepén és értetlenül néztem a velem szemben álló idősebbik Pásztorra. Nem értettem semmit.

„ Mit keres ez itt? "

- Csónakos, gyere már! - üvöltötték nekem a fiúk, mire feleszméltem és elindultam feléjük.

Nyugodtnak kellett maradnom. Nem kezdhettem el őrjöngeni egy rakás kölyök előtt!

- Megyek már! Mit álltok még itt, papuskáim? Gyerünk, pályára! - eresztettem meg feléjük egy csibész mosolyt.

A fiúk bólintottak és rohantak tejesíteni az utasítást. Én meg kelletlenül álltam meg a Pásztorral szemben.

- Dolgod van itt?

- Az öcsémet, vagyis inkább a legkisebb öcsémet hoztam - mondta kissé zavartan, miközben a hajába túrt. - Ő az - mutatott a csapatunk csillagára.

Laci a csapatunk legjobbja. Remek csatár és kapitány, de a többi posztra se rossz. Mindenkivel kedves és és segítőkész. Egy kis energiagombóc. De nem az, aki annyira idegesítő, hogy beleszaladhatna a tenyeredbe egy pofonért, hanem az akitől te is feltöltődve érzed magad ha találkozol vele. Laci volt a csapatuk kis fénygömbje.

Ezzel szemben a bátyja egy pöcs.....

Mégis most, hogy így jobban megnézem az egykori ellenségemet tényleg látok köztük hasonlóságot. Például mindkettőjüknek olyan a szeme, mint egy macskának. Ugrásra készen, ádázul csillog, a pupilláik pedig szinte összeszűkülnek ahogy az ellenséget méregetik. Igen, az a szempár kétségtelenül az övé.

Felment bennem a pumpa. Most, hogy végre sikerült, egy minimális szinten ugyan de eltemetnem a múltamat magamban, felbukkan. Már épp újra éltem. Már csak heti kétszer jártam ki a temetőbe, heti hét helyett. Már elültek a rémálmaim. Már csak hetente egyszer vágytam a drog okozta repülésre. Már éppen jól voltam. De akkor az életnek muszáj kopogtatnia azon a rohadt ajtón és elbasznia mindent!

„ Bassza meg! "

- Nem húznál el a francba?

Minek szépíteni, azt akartam, hogy nagyon gyorsan húzzon el!

Ő csak állt és az öccsét bámulta, ahogy megbeszélget a barátaival.

- Gondolom már tudod, hogy találtak meg - mondja kitérve a válasz elől.

„ Szóval maradni akarsz? Jól van, akkor játszunk így! "

- Igen, Boka elmondta - mondtam, miközben én is a pálya felé fordultam .

- Felforgatta utánad a környéket - halkult el a hangja.

„ Mire akar kilyukadni? "

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem köntörfalazás nélkül. Nincs értelme tovább folytatni ezt az egészet. Csak térjen a lényegre!

- Miért tetted? Az évforduló miatt? - kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam.

Értetlenül fordultam felé.

Mi a francért akarja tudni?

Honnan tud az évfordulóról?

Ki mondta el neki?

Mit akarhat?

Dühösen összeszorítottam a fogaim és egy ideig nem szóltam.

- Közöd? - kérdeztem flegmán. Nyugodt akartam maradni, de egyre nehezebben ment. A kezemet ökölbe szorítva dugtam a zsebembe, a körmeimet pedig belevájtam a tenyerembe.

Hirtelen felém fordult és tejes lelki nyugalommal megszólalt.

- Láttalak titeket. Téged és a kis szőkét a Városligetben, azon a tavaszon. Láttam! Tudok mindent!

Egy pillanatra fel sem fogtam miről beszél. Aztán fogaskerekek lassan kattogva forogni kezdtek és megértek mindent.

A szívem kihagyott egy ütemet. A szemeim tágra nyíltak, a kezem remegni kezdett, az ereimben megfagyott a vér. Úgy éreztem kiszakad a helyéről. Hirtelen forogni kezdett velem a világ. Csak ez a két mondat visszhangzott az elmémben :

"Láttam! Tudok mindent!"

Még levegőt is elfelejtettem venni.

„ Biztos csak viccel! Nem tudhatja...nem láthatta! "

Remegve fordultam felé. Egyszerre izzadtam és fáztam. Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, de a legfontosabbat nem mertem feltenni. Féltem a választól.

Mintha csak megérezte volna, válaszolt is a kimondatlan kérdésemre.

- Nem, nem mondtam el senkinek. Még Istinek vagy Ferinek sem. Senki sem tud róla most már, csak te és én.

Ez a válasz kellőképpen megnyugtatott ahhoz, hogy legalább levegőt rendesen tudjak venni. Azt hittem itt fog érni a szívroham. A gondolataim kezdtek rendeződni, a remegésem abbamaradt, az állkapcsom is ellazult. Az tenyerembe temettem az arcom.

Majd olyan istenesen orrba vágtam ahogy csak tudtam.Ő megtántorodott, de nem esett el. Reflexből elhajolt a következő ütésem elől és ezek után én kaptam a jobbegyenest. Feldühödtem és könyökkel gyomorszájon akartam vágni, de időben elkapta a kezem. A lábamra viszont nem számított, könnyedén kirúgtam alóla a sajátját, mire ő a betonra esett és felszisszent. De nem sokat fetrengett. Túlságosan is figyeltem a lábára és nem vettem észre, hogy a karjaival engem is a földre ránt. Szerencsére még időben az arcom elé kaptam a kezem és összehúztam magam, hogy tompítsam az esést. Bár így sem volt túl kellemes. Mikor megláttam, hogy ő már állna fel jól belerúgtam, így visszaesett a földre.

Ezután addig csépeltük egymást míg a fiúk meg nem jelentek és szét nem kellett válnunk. Nekem vérzett az orrom és volt pár lila foltom, ő viszont kapott egy hatalmas monoklit a szeme alá.

Dühös voltam. A verekedés közben egyre inkább ellepte az agyamat a vörös és már alig tudtam megálljt parancsolni magamnak. Hirtelen minden feltört belőlem és csak ki akartam adni a feszültséget.

Még vetettem egy gyűlölettel teli pillantást az ellenfelemre, majd sarkon fordulva elfutottam.

„ Szánalmas vagyok. "