Ádám :
Nem tudtam megtenni.
Részeg volt, nem tudta mit tesz.
Pedig végre nem volt akadály. Tudom, hogy most nem lökött volna el.
Tudom, hogy belement volna.
Olyan gyorsan hajoltam el ahogy csak tudtam, mielōtt az eszem megadja magát a szívemnek.
Nagy levegōt vettem és összeérintettem a homlokunkat. A tekintetébe fúrtam a sajátomat.
Ô csak értetlenül és kómásan nézett rám.
Fájdalmasan elmosolyodtam mire a szemei elkerekedtek.
- Ádám? - kérdezte suttogta.
Megállt bennem az ütō.
Elhúzódtam és elengedtem a kezét.
- Menj be!
Ô a szemembe akart nézett, de én elfordítottam a fejem.
"Örökké"
Nem akartam pótlék lenni. Azt akartam, hogy akkor engedjen közel magához amikor józan. Amikor tudja mit csinál.
Így álltunk egymással szemben, lehajtott fejjel és várunk. Egyszer csak kinyúlt a keze és egyre jobban közeledett felém.
De megállt.
Pont mielōtt hozzám érhetett volna. Elōször csak az ujjait majd a karját is visszahúzta. Ellépett elōlem és bement a házba.
Vissza se nézett.
A hátamat a falnak támasztottam és élesen beszívtam a levegōt. A hideg téli levegō beszivárgott a tüdōmbe. Ez kicsit megnyugtatott.
Az ajtó ismét kinyílt és Feri lépett ki rajta. Mellém lépett és ō is nekitámaszkodott a falnak.
- Büszke vagyok rád!
Mosolygott és tényleg éreztem, hogy büszke rám.
Fáradtan elmosolyodtam.
" De ettōl még fáj"
YOU ARE READING
Szeretlek!
RomanceEgy kis PUF fanfiction. Boys love, szóval akinek nincs ínyére kérem bele se kezdjen. Van olyan, amikor nem tudsz sírni, nem tudsz ordítani, zokogni vagy verni a falat amíg nem ömlik a vér a kezedbōl. Ilyenkor csak elszorult torokkal, némán, élettel...
