Szeretlek!

Ádám:

Fel akartam adni.

El akartalak engedni. Tudtam, hogy te nem érzed azt amit én.

Belenyugodtam. Még meg is könnyebbültem, hogy ilyen könnyen el tudtalak engedni. Fájó mégis megnyugtató érzés volt.

Minden a te hibád.

Eleinte azt hittem, hogy a vonzalom amit irántad érzek csak a képzeletem szüleménye. Hisz fiú vagy! Az ellenségen!

Bemeséltem magamnak, hogy ez múló szeszély, hogy ifjúság bolondság. Hisz nem tudtam semmit sem felmutatni. Egyszerűen csak ott élt ez az érzés a lelkem legmélyén.

Küzdöttem.

Magam és az érzéseim ellen is. Csak ez lebegett a szemem előtt. 

Küzdeni és túlélni! 

Nevetséges, hogy én, aki három emberrel is elbír egyszerre ennyire meggyengüljek egyetlen egytől.

Egyetlen szavad jobban fájt, mint előtte bármi más.

„ Örökké "

Többé nem csaphattam be magam.

Amikor elkezdtél énekelni, megállt velem az idő.

 Olyan felszabadultnak és boldognak láttalak, mint még soha. Üvöltöttél, ráztad a fejed és végre őszintén mosolyogtál. Lefagyva álltam.

Az agyam nem tudta felfogni azt, amit a szívem már tudott.

Hogy újra megtörtént.

„ Vége "

Mindenki tapsolt és füttyögött. Én meg csak álltam.

Rám néztél és összeráncoltad a homlokod, majd egy kérdő pillantást vetettél Bokára.

A gátak felszakadtak.

„ Vége "

- Ádám! - lépett mellém Feri.

Megfeszült az állkapcsom. Elborult az agyam.

Gondolkodás nélkül cselekedtem. Odamentem hozzád, megfogtam a karod és magam után kezdtelek húzni. Nem ellenkeztél. A kolostor lábáig húztalak és ott elengedtem a kezed.

Nem mertem megfordulni. Tudatosult bennem, hogy mit is tettem.

Minden elfojtott érzelmem felszínre tört. Minden önuralmamnak oda lett.

„ Vége "

Zúgott a fülem és minden porcikámat átjárta a feszültség. Feladtam.

- Én ezt már nem bírom tovább! - keltem ki magamból, miközben szembefordultam vele és falhoz nyomtam.

„ Elvesztem. "

Megcsókoltam!

Ő dermedten állt. Az egyik kezemmel megfogtam az övét, a másikat pedig az arcára simítottam. Éreztem, hogy teljes a világom.

Amikor elváltunk a homlokomat az övének döntöttem. A két kezem közé fogtam az arcát és a szemébe néztem.

- Szeretlek!

„Vége. Mindennek vége."

********

Andris:

Lefagytam.

Az elmém üres volt. Csak őt létezett. Ő és az ajka ami az enyémhez tapad.

Nem tudtam reagálni.

A testemet elöntötte a forróság, és minden porcikám bizsergett.

Az egyik kezével a kezemet fogta, a másikkal az arcomhoz nyúlt. Én pedig nem tettem semmit.

Amikor elváltunk a homlokát az enyémnek döntötte. Az agyam csiga lassúsággal kapcsolt vissza működő állapotba.

Ő a két tenyerével közrefogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.

- Szeretlek! - suttogta.

Néma robbanás.

Az egész testem égett. Remegtem.

A szemei kinyíltak és a tekintetét az enyémbe fúrta. Mintha a lelkemig látna.

Elkerekedett a szemem.

„ Ekkor jöttem rá..."

Tudtam.

Végig tudtam, hogy mit érzek. De...

Féltem.

Féltem, hogy az emlékeim elhalványodnak.

Féltem ettől az új érzéstől.

Féltem, mert ismeretlen volt.

Féltem, mert más volt.

Féltem, mert túl erős volt.

Féltem, mert nem tudtam elengedni múltat.

De már nem tagadhatok. Mindaz amit érzek erősebb nálam.

Tudtam, hogy vége. Lehunytam a szemem.

„ Ernő, szeretlek! Amikor először ezt mondtam neked, annyira örültél, hogy majdnem elsírtad magad. Akkor és ott megfogadtam, hogy örökké védeni foglak. De elbuktam. Te elmentél, én itt maradtam. A mélybe zuhantam és nem tudtam felállni. A sötétség visszahúzott. Nekem te voltál a fényem! Te világítottad be életem sötét ösvényét. Akkor és ott azt hittem, mindennek vége.

Most új fény gyúlt. Még alig pislákol, de tudom, hogy helyes útra vezet. Már nem félek! 

Már remélek!

Ernő, amikor azt mondtam örökké, nem hazudtam. Minden szavam igaz volt. Most kissé mégis elengedlek. Elengedlek, mégis megtartalak, bennem élsz. Ott hallhatatlan vagy. Ott majd újra kigyúl a fényed. De már csak útitárs vagy, nem vezető. Már az ő fénye vezet.

Ernő, ég veled!"

Amikor kinyitottam a szemem, csak téged láttalak.

- Szeretlek!

 ------

Vége