Szeretlek!

Csillagok

Nem történt meg újra.

Nem fájt a mellkasom, nem szorult össze a torkom. A szívem pedig újra hangtalan volt.

Kezdtem azt hinni, hogy az egészet csak beképzeltem magamnak. Bizonytalan voltam. Próbáltam nem is foglalkozni vele.

Végül elérkezett az indulás előtti utolsó nap. Még utoljára lementünk a partra, lángosoztunk, fagyiztunk, hülyültünk és a nap minden percét kihasználtuk.

Este tűzijátékoztunk. A házhoz tartozó kertben lőttük fel őket. Míg Barabás, Csele, Kolnay és Szebenics megpróbálták túlüvölteni a durrogást, Boka és Áts egymás mellett állva, némán nézték az égen megjelenő fényeket.

És is mosolyogva kémleltem az eget. Olyan gyorsan elrepült ez a nyár, mégis annyi minden történt.

A kirándulást is csak egyetlen dolog árnyékolta be. Az, hogy képtelen voltam beszéli Ádámmal. A nyaralás további részében inkább távol maradtam tőle és próbáltam a többiekre koncentrálni. Persze ez elég feltűnő volt. Többször is érezte a tekintet a hátamon, neki is és Bokának is, aki némán figyelte az eseményeket.

Erre a gondolatra leemeltem a szemem az tűzijátékról és felé néztem.

Az öccse csatlakozott az ordibáló Kolnayékhoz, ő pedig csak halvány mosollyal nézte a tűzijátékot.

Mintha megérezte volna, hogy figyelik, felém fordult és a borostyán színű szemeit a tekintetembe fúrta. Összeszorult a torkom. Ismét.

Ideges lettem. Idegesített, hogy sem őt, sem magamat nem értettem.

Álltam a tekintetét.

Végül ő csak egy aprót sóhajtott és a fejével intett, hogy kövessem. Egy pillanatig haboztam, majd követtem.

Amikor elmentem Boka mellett, ő kérdőn nézett rám, de én csak megvontam a vállam és küldtem felé egy megnyugtató mosolyt. Láttam, ahogy Áts jelentőség teljesen néz az idősebbik Pásztorra, aki csak gondterhelten és kissé talán szomorkásan elmosolyodik és nemet int a fejével.

Némán sétáltunk a lámpafénnyel megvilágított utcán, míg ki nem értünk a partnak egy olyan szakaszára ahol már nem volt közvilágítás. Itt csend volt, csak a tücsköket és a kabócákat lehetett hallani. Párás, meleg idő volt aznap este. Az ég tiszta volt, a telihold fénye pedig bevilágította az apró kis mezőt a víz mellett.

Ő megállt, felém fordult és felém nyújtotta a jobb kezét.

- Béküljünk ki.

Értetlenül néztem rá, majd a felém nyújtott kezére.

Amikor látta, hogy még mindig nem fogadom e a jobbját, visszahúzta, zsebre dugta és lehajtotta a fejét.

- Figyelj, sajnálom! Sajnálom amit akkor tettünk. Amit akkor tettem!

Itt elhallgatott, majd nagy levegőt vett és folytatta.

- Nem kérem, hogy bocsáss meg. Nem is érdemelném meg - suttogta.- Tudom, hogy nagyon erőszakos vagyok. Azt hittem, ha elnyomok másokat akkor jobb leszek, mint a többiek. Ostoba voltam és gyerekes. Igaz, még most is az vagyok - mosolyodott el zavartam, miközben a tarkóját vakarta.

Elkerekedett szemekkel figyeltem az előttem álló fiút. Nem tudtam megszólalni. Ő felnézett rám és hatalmas macskaszerű szemeivel méregetett, várva a reakciómat.

- Ennyire gyűlölsz? - kérdezte és mintha egy halvány fájdalmat is fedeztem volna a hangjában. De biztos csak képzelődtem.

Végül sikerült erőt vennem magamon.

- Nem gyűlöllek - mondtam miközben leültem nyirkos fűbe.

Ő erre felém fordult és már szólásra nyitotta a száját, de megelőztem.

- Utállak, de nem gyűlöllek - eresztettem meg egy fáradt mosolyt.

Ő egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd felnevettet. A nevetése borzongató volt. A hangja mély volt és öblös, nem édes és angyali mint Ernőé. Mégis, ez egy jóleső borzongás volt.

Ledobta magát mögém és a hátamnak támasztotta a hátát.

- Tudod nagyon fura, hogy mennyire megnyugtat az, hogy utálsz - mondja, a hangjából pedig éreztem, hogy mosolyog.

Felsóhajtottam és a távolban világító lámpát kezdtem el nézni.

Egy dolgot még tudnom kellett.

- Arra térve amit még a focipályánál mondtál - itt gombóc szorul a torkomba, de nagy nehezen lenyelem. - Tényleg nem beszéltél róla senkinek?

Éreztem ahogy megfeszül a háta.

Nem tehettem mást. Muszáj volt tudnom.

- Nem. Megmondtam, hallgatok - mondta komor hangon.

Lassan fújtam ki a levegőt. Megnyugodtam.

- Ő ennyire fontos volt neked?

A hangja sokkal mélyebb volt mint előtte. Kissé oldalra fordítottam a fejem, de ő nem nézett rám. Visszafordultam.

- Nem csak volt, örökké az lesz - suttogtam inkább magamnak mint neki.

Némán ültünk tovább. Egyikünk sem szólt és nem mozdultunk. Még percekig így ültünk, majd egyszer csak hátrahajtotta a fejét és a vállamra tette. Az arca pont olyan közel volt, mint azon a délutánon. Meleg lehelete csiklandozta a fülemet. A szemei csukva voltak.

A vérnyomásom az egekbe szökött.

„ Dobog "

Amikor a szemei kinyíltak és rám nézett úgy éreztem megfordult velem a világ. Csak néztem és nem bírtak megszólalni. Ő az eget kémlelte a szemeiben pedig megvillantak a csillagok fényei. Pár centi választotta el az ajkainkat.

- Örökké, mi? - suttogta, inkább magának mint nekem.

Csak ültem és hallgattam. Még levegőt nem mertem venni.

Pár pillanatig még az eget figyelte majd rám emelte a tekintetét.

- Bárcsak valaki engem is ennyire szeretne - mondta halkan és lágy mosoly terült szét az arcán.