A felhők fölött

1

Tudjátok, néha olyan unalmas az élet. Csak hátradőlve nézem az eget, melynek a színe a napszaktól és időjárástól változik. Egész álló nap csak nézem, hogy milyen lesz akkor éppen. Aztán amikor elsötétül, lecsukom a szemeimet, és mikor újra kinyitom, már kéken vagy vöröses árnyalatban tündököl újra.

Néha ha megéhezem vagy megszomjazom, akkor elmegyek valamerre, amerre haraphatok valamit, de néha figyelmen kívül hagyom. Úgysem fogok meghalni.

Hogy miért nem halok meg?

Mivel én egy isten vagyok. Mégpedig a felhők és az ég istene, Cluodons. Érzem, hogy a testem kívánja ezeket, viszont nincs rá szükségem. Úgy is halhatatlan vagyok.

Az elején érdekesnek hangzott istennek lenni, de rájöttem, hogy nem is igazán az. Csak egész nap itt fekszem egy felhőn és nem csinálok semmit. Elhagyhatom bármikor az eget, viszont nem tehetem sokáig. Ezért is utálom egy kicsit azt, hogy ennek lettem az istene.

Azzal, hogy itt kell lennem, nem találkozhatok a már rég látott testvéreimmel, és a még régebben látott szüleimmel.

Vagyunk egy néhányan istenek.

A szüleink voltak régen az egyedüliek. Ők ketten egyszer csak úgy gondolták, hogy ki kéne színezni ezt a hatalmas sötétséget, és megalkották az egész világegyetemet. Ekkor már kinézett valahogy, csak rájöttek egy valamire. Hogy egyedül teljesen unalmas az egész. Megalkottak megannyi bolygón, amiken életek keletkeztek. Viszont volt egy bolygó, amit mindig előnyben részesítettek.

Ezután születtem én a testvéreimmel. Mindannyian, mikor már elég nagyok lettünk, megtudtuk, hogy minek is vagyunk mi az istenei, és elfoglaltuk a saját helyünket.

Legtöbben itt vagyunk a Földön, viszont többen messze innen laknak. Mint például a nővérem Strun. Ő a csillagok istennője, így örökkévalóságát azzal tölti, hogy a semmiben egyszer erre, egyszer meg arra. Az legalább egy kicsit érdekes, mivel ő legalább elmehet új helyekre, ahol addig még nem járt.

Már nem is tudom, hogy hány éves vagyok. Valameddig számoltam, de végül meguntam. Úgysem jelent semmit ez, úgy, hogy tudom nem halok meg. Ez a szám egyre csak nőni fog, és sosem fog ebben megállni.

Néha még a napszakot sem tudom. Csak hirtelen azt veszem észre, hogy sötét van, aztán napokig még csak észre sem veszem, hogy már nappal van. Azt sem tudom, hogy éppen milyen napot írunk.

Néha amikor már tényleg megunok néhány dolgot, akkor le szoktam tekinteni a földre is. Ott is minden ugyanaz.

Az épületek és a tárgyak változnak, viszont az emberek sosem. Mindig ugyanolyanok maradnak. Térképekre felrajzolt vonalak miatt háborúznak. Egymást ölik olyan dolgok miatt, ami senkinek sem számít. És persze az a hatalmas hülyeség, a pénz. Mindenhez pénz kell. Az enni-, innivalóhoz is, ami számukra a megélhetést jelenti. Ez olyan, mintha pénzbe kerülne, hogy élhessenek.

Nem azt mondom, hogy mind bolondok, mert kivételek mindig vannak, de sosem változnak. Mindig ugyanolyanok maradnak. Csak néha történik egy kis minimális változás, de ez csak egy ördögi kör.

Néha nem csak letekintek, hanem még le is megyek innen. Sajnos nem hagyhatom el egy hétnél tovább ezt a helyet, de néha egy-két napra elmegyek innen.

Próbálok keresni valakit, aki legalább néhány évig el tudja űzni az unalmamat. Az eddigi leghosszabb idő, ameddig le tudott valaki foglalni, az ötven év volt. Hogy miért csak addig? Mivel meghalt.

Mindig összebarátkozom valakivel, aki utána meghal. Az elején még nehezen bírtam, de azóta rájöttem, hogy ez ellen nem tudok mit tenni. Az emberek mulandóak. Előbb vagy utóbb ez be fog történni. Elfogadtam, és most már ha egy barátomat elvesztem, nem érzek akkora űrt magamban.

Gondolkoztam, hogy nem kéne ezt csinálnom, de végül mégis mindig folytattam. Mindig vágytam a változatosságra.

Megpróbáltam lányokat is elszédíteni néha. Az őszintét megvallva könnyű volt az összes. Túl könnyű. Néhány után feladtam, mert már nem volt benne semmilyen kihívás.

Már nem csak az eget, hanem a földet is kezdem unni. Nem tudom mitévő legyek.