A felhők fölött

18

  Ahogy térdre hullok, szemem előtt minden remegni kezd, ugyanúgy ahogy a végtagjaim és a testem. Majd a vonalak elmosódnak és a színek összekavarodnak. Végül már nem is olyannak látom a dolgokat, mint amilyenek valójában. 

  A felhők, mármint gondolom a felhők zöldek, míg az ég piros a szemem előtt. A szárnyaim a szivárvány minden színében játszadoznak.

  Érzem ahogy felfordul a gyomrom, és nehezen bírom bent tartani a tartalmát. A fejem is rohadtul fáj és szédülök már.

  Kívülről mintha valaki beszélne hozzám. Biztos Eli az, viszont mintha megannyi fal lenne közöttünk. Hangja tompa és halk. Egyetlen egy értelmes szavat nem tudok kivenni mondandójából. Gondolom hozzám beszél.

  Hirtelen egy kis súlyt érzek a vállaimon, és sós könnyek kezdenek eláztatni engemet. Pontosan a fülem mellett meghallom ahogy szipog, ahogy szaporán veszi a levegőt, és ahogy engem szólítgat. Egyfolytában a nevemet mondja, és kérlel hogy fejezzem ezt be. 

  Becsukom a szememet és próbálok csak a hangjára összpontosítani. A fejem majd fel robban, és furcsa hangokat hallok, amik nincsenek is, de kizárom őket. Csakis Eliizabethre figyelek, aki szorosan ölel engem.

  Légzésem lassul. Gyomrom már nem liftezik és fejem nem akar majd ketté esni. Szemem előtt a tárgyak visszanyerik eredeti színűket, majd kimosódnak és meglátom normális körvonalaikat. Legeslegvégül már nem rezeg sem a kép előttem, sem én magam.

  Lassan felemelem a kezeimet, és magamhoz szorítom a lányt, aki hirtelen megrezzen eme tettem miatt. Viszont ahogy rájön mit tettem csak még jobban szorít.

-Azért ne fojts meg-súgom mosolyogva a fülébe.

-Te meg ezt ne csináld velem többet-hangját egy kicsit sem fogja vissza így szó szerint beleordít a fülembe.

-Bocsánat-mondom becsukva a szememet-Kicsit elvesztettem a kontrollt-kuncogok halkan, majd az a mosoly lerohad az arcomról és hálásan tekintek rá-Köszönöm hogy visszahoztál.

-Nem szeretném még egyszer megtenni-mondja ellentmondást nem tűrő hangon-Szóval ha valaki felidegesít csak fogd meg a kezemet.

-Azt fogom-bújok oda hozzá.

  Testem hirtelen elernyed. Még őt sem bírom el ebben a pillanatban, és hátradőlök. Bele a felhőbe. Ő meglepetten magasodik fölém. Fölötte a csillagok ragyognak a sötét égbolton. Máris este lenne?

  Száját egy ravasz mosolyra húzza és ajkait az enyémnek szorítja. Azonnal visszacsókolok, majd nyelvemmel bejutásért könyörgök amit meg is ad nekem. Így nyelveink heves táncba kezdenek. Csak lassan válunk el egymástól. Homlokát az enyémnek támasztja.

  Csak egyetlen egy szó lebeg a fejemben. Hallom ahogy legbelül már kimondtam és visszhangzik fejem végeláthatatlan terében. Számat szóra nyitom, hogy hangosan is kibökjem azt a kis szócskát.

-Szeretlek-mondom ki halkan.

-Én is szeretlek-mondja halkan kuncogva, majd leborul mellém. 

  Mind a ketten az eget kezdjük el bámulni. Én közben jobb kezemmel vándorútra kelek, és megkeresem az övét. Mikor megtalálom ujjainkat összekulcsolom. Rá sem kell néznem tudom hogy mosolyog.

  Egy nagyot ásít mellettem, és álmosan pislog párat. Majd lecsukja szemeit, és fejét a vállamra dönti.

  Furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha annyira fáradt lennék, hogy testemet ha akarnám sem bírnám felemelni. Szemhéjaim meg mintha tonnás nehézségűek lennének és csak annyit akarnának, hogy lecsukódjanak aztán egy jó ideig ne kelljen nekik felemelkedniük.