A felhők fölött

3

  Már egy ideje lement a nap, én meg már fent vagyok a felhőimen, amik évezredek óta nyújtják számomra az otthonomat. Alattam a felhő olyan kényelmes mintha csak pamutból lenne, vagy valami puhábból. Belemerítem a kezemet, majd egy marékkal kiemelek belőle. Szinte azonnal kifolyik az ujjaim között.

  Szemeimet felvezetem az égre, amin megannyi csillag tündököl. A sötétségben lévő fehér pontok furcsa mintát varázsolnak az egyhangú égre. Bármennyiszer nézek fel, másnak látom ezeket, pedig mindig ugyanott vannak.

-Talán ezt érzik az emberek amikor felnéznek a felhőimre-súgom magam elé. Nekem mindig egyhangúnak tűnik. Ők talán másnak látják mint én. Talán ugyanolyan gyönyörűnek tartják, mint én a csillagokat.

  Aztán egy röpke gondolat fészkeli magát a fejembe, amitől üresen meredek felfelé. Szemeim előtt csak egy kép lebeg. Egy könnycsepp, mely lassan folyik le valaki arcán.

  Találkozzak vele holnap? Ő csak egy lány, mint az összes többi akikkel eddig találkoztam. Ugyanaz lesz. Vele leszek évekig aztán végül meghal és a mennyországba jut, ahova én nem mehetek és soha többé nem találkozhatok vele.

  Viszont olyan furcsa a közelében. Amikor láttam, hogy sír, fel akartam vidítani. Amikor meg tudtam, hogy nincsenek barátai, az akartam lenni vele. Mintha meg akarnám védeni őt

  Ez rossz. Ezt nem szabad. Rég nem éreztem senki iránt sem ilyet, és nem is akarok. Elég volt az az egy, amikor először megtörtént.

  Az égen egy hatalmas kört pillantok meg, melynek a fehér színét még a csillagokénál is szebbnek látom. A Föld kis védelmezője, a Hold.

-Sziasztok-mondom ki egy mosolyra húzva a számat-Tudom, hogy úgy sem tudtok válaszolni, de kérlek hallgassatok meg-mondom ki ami először a fejembe jut, majd egy sóhaj után szóra nyitom a számat-Anya, apa. Most ismerkedtem valakivel. Ez a valaki egy lány. Először semmi különleges nem volt benne, aztán valami megváltozott. Még csak ma ismertem meg, mégis olyan mintha már jó ideje ismerném, és meg akarnám őt védeni mindentől, és mindenkitől. Megígértem neki, hogy találkozni fogunk még, de nem biztos, hogy akarok. Nem akarom megint átélni azt. Mit csináljak? Elmenjek holnap?

  Ahogy eszembe jutnak a történtek, a szívem összeszorul és egy könnycsepp gördül le az arcomon. Még a mai napig emlékszek minden egyes kis részletre.

  Amikor éreztem, hogy a szíve már nem dobban tovább, amikor a mellkasa már nem emelkedett tovább, és mikor szeme élettelenül meredt előre. Ott halt meg, és én végignéztem. Szörnyű volt.

  Amit akkor éreztem, nem is harag volt, és nem is szomorúság. Inkább üresség volt. Olyan volt, mintha valaki egy darabot kitépett volna belőlem. Nem tudom honnan, és hogy mekkorát. Csak azt éreztem, hogy valami hiányzik belőlem, amit már sosem tudok pótolni.

  A válaszomra semmi válasz nem érkezik, viszont a fejemben az ő hangjaik csengenek. Ismerem már őket annyira, hogy sejtsem mi lenne a válaszuk.

  Apa úgy is azt mondaná, hogy amit egy isten megígér, azt be kell tartania. Nem adna nekem több okot, pedig tudna még mondani, de nem teszi.

  Míg anya megmondaná nekem az őszintét, hogy szerinte mit tegyek. Megmondaná, hogy az érzelmek az élet velejáró dolgai, és el kell fogadnom ezt, ahhoz hogy boldog legyek. És, hogy nem zárhatom el örökké ezeket.

-Mint mindig most is igazad van-mondom ki lecsukva a szemeimet-De akkor is, nem akarom átélni megint azt. 

"Minél több fájdalmat érzel, annál jobban fognak esni a jó dolgok"-hallom meg a fejemben őt, mire egy mosolyra húzom a számat. Ezt már megannyiszor hallottam már tőle. Pontosan tudom, hogy milyen hangsúllyal és testtartással mondja ezt nekem-"Amikor már úgy érzed, hogy ennél már nem lehet rosszabb, akkor fog rád mosolyogni valaki. És ez a mosoly mindennél többet fog érni"

-Tipikusan bölcs vagy mint mindig-nevetem el magamat-Most komolyan csak elképzelem, hogy mit mondanál. Mintha a képzeletbeli barátaimmal beszélgetnék. Kezdek megőrülni-megállás nélkül nevetek. Már a hasam kezd fájni, viszont nem figyelek rá. Végül abbahagyom, és a kacajtól könnyes szemekkel nézek fel a szüleim lakhelyére-Köszönöm.

  Felállok és kinyújtom a kezemet egy kisebb felhő felé, mire az megáll a levegőben, várva a parancsomra. 

  A ruhám hirtelen darabokra hullik, és eltűnik a levegőben. Ekkor az a kis felhő megmozdul felém, és testemet teljesen körbeveszi. Egyre kisebb lesz, és a sűrűsége is megváltozik. Már olyan mint egy ruha. Majd a színe is megváltozik. Ugyanúgy nézek ki, mint azelőtt. 

  A porban fetrengtem és a magas gazban járkáltam. Biztos piszkosak lettek. Mázli, hogy nekem nem kell sokat vesződnöm a cseréjükkel. 

  Ha már belejöttem  ebbe nem fogom abbahagyni.

  Kinyújtom újra a kezemet, majd csapok egyet, mire mintha egy hatalmas állat karmolt volna egyet, jelennek meg a foltok a felhőkön. Csapok még egyet, mire megint ugyanez történik. Majd felemelem a két karomat, mire hirtelen egy torony jelenik meg előttem. Ezután leengedem a testem mellé a végtagjaimat. 

  Az oszlopon meglátszanak a nyomok amiket hagytam, így egy furcsa minta van rajta, ami elég jól néz ki. Mégis olyan unalmasnak találom. Megannyiszor csináltam már ezt. 

  Csettintek egyet, mire minden eltűnik. Kinyújtom a kezemet, majd elölről kezdem az egészet. Most valami mást akarok. Valamit, amit eddig soha sem csináltam. 

  Becsukom a szememet, és hagyom, hogy a karjaim magától lendüljenek a levegőben, ezzel különféle formákat alkotva az alattvalóimból.

  Mikor újra kinyitom a szememet, gyönyörű látvány tárul elém. Egy hatalmas madárral szemezek, mely szárnyait széttárja, így kétszer akkorának tűnik.

-Akkor meg van a válaszom-mondom mosolyogva, és egyet csapva eltüntetem a művemet. Ahogy lenézek az alattam lévő felhőkre egy kis szócskát olvasok ki. "Igen"-Akkor holnap találkozunk Elizabeth