A felhők fölött

17

  Az évek csakúgy telnek. Észre sem veszem mikor elhagyunk a hátunk mögött még egy évet. Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta hogy Eli felkerült ide, de nem is érdekel. Élvezem hogy vele élhetek. Minden napomat élvezem és már nagyon rég óta nem unatkoztam. Mikor nem csinálunk semmit, azt együtt nem csináljuk. És valahogy azt is élvezem.

  Mióta együtt vagyunk egyszer volt olyan eset hogy letekintettem az emberekre. Szörnyű odalent a helyzet. Az emberek kezdik felhasználni az erőforrásaikat és nem is törődnek vele. Ugyanúgy folytatják a pocsékoló életmódjukat, mintha sosem fogynának ki ezekből a tárgyakból.

  Sorra találják fel az újabb korszerűbb járműveket és eszközöket, amikkel csak még jobban siettetik a globális felmelegedést. Már több éve nem esik náluk hó. Csakis a sarkkörökön túl. De ott is már ritkaságnak számít. A jéghegyek nagyja megolvadt, viszont itt jött képbe az új találmányuk. A sós vizet ihatóvá tudták tenni. Így nem kellett aggódniuk attól, hogy a megolvadt jéghegyek elárasztják őket. 

-Ez szörnyű-mondom a hasamon feküdve. Az alattunk elterülő területen emberek verekednek azért, hogy élelemhez juthassanak. Nem érdekli többjüket, hogy amit elvesznek az egy gyermeké lenne. 

-Nem tudunk ez ellen tenni valamit?-kérdezi a mellettem ülő Elizabeth. 

-Sajnos nem-rázom meg a fejemet-Az emberek bármi történik nem változnak. Ahhoz őket kéne megváltoztatni, hogy minden újra a normális legyen-már szinte mindent megpróbáltunk, és eddig semmi sem sikerült. 

  Túl jó szívű. Nem érdemlik ők meg, hogy újra békében élhessenek. Ha meg is tennék egy idő után újra bekövetkezne ez. Ez csak egy hatalmas ördögi kör. Miután a Föld teljesen elpusztul a művük miatt elmennek egy másik bolygóra, amivel ugyanezt leművelhetik. 

  Amúgy ez érdekes. Mi történik velünk miután ez megtörtént? Követjük őket, vagy itt maradunk a halott bolygón, és megpróbáljuk feléleszteni immár az emberek nélkül?

-Talán rá tudjuk venni őket, hogy ez soha többé ne történjen meg-kérdőn a lányra kapom a tekintetemet aki pedig direkt kerüli a szemkontaktust-De nem tetszene. Se neked, se senkinek.

-Mi lenne az-döntöm oldalra a fejemet. 

-Ha megmutatnánk magunkat-mondja ki nagy nehezen a szavakat-Ha megmutatnánk magunkat akkor mi képesek lennénk nekik parancsolni, így feléleszthetnénk a bolygót és utána életben is tarthatnánk.

-Jó ötlet lenne-mondom átfordulva a hátamra.De apám úgyse egyezne bele. Lehet hogy a szívének a csücske ez a bolygó és az emberek, de nem hinném hogy megteszi. 

  Tekintetemet felvezetem az égre. Bármennyi év telt el, egy valami sosem változott. És ez nem más mint az ég. Ugyanolyan kék mint máskor. Mikor lemegy a nap, vagy felkél akkor meg a narancssárga és piros árnyalatában játszik. Este meg színtiszta fekete, amit megszínez a ragyogó csillagok és a nagy kerek hold. 

  A hold amit még most is nappal is lehet látni az égen valamiért. Szóval most minden szavunkat hallották. Vajon elgondolkodnak ezen odafent. Vajon anya megpróbálja rávenni, hogy válasszuk ezt az utat, vagy éppen ellenezni fogja ugyanúgy?

"Nagyon okos angyalkád van kedvesem"-hallom meg anyám hangját a fejemben, amitől összerezzenek. Szóval akkor támogatja az ötletet. Akkor előbb-utóbb ráveszi apát is hogy ez a legjobb megoldás. 

"Clud, tudnál segíteni?"-hallom meg apám hangját is a fejemben. Ez elég gyors volt mondhatom.

  Becsukom a szememet. Látom az eget, mely egyre közeledik hozzám. Majd egyre sötétebb lesz, ahogy egyre feljebb jutok, végül kint vagyok az űrben. Egyenesen a hold felé tartok. Végigsietek rajta, amíg meg nem találom apámat.