A felhők fölött

8

-Szóval miért jöttél Clud?-kérdezi egy félmosolyra húzva a száját.

-Csak erre jártam és gondoltam benézek hozzád.

-Azt hittem hogy egy ideig nem foglak látni-dönti oldalra a tekintetét.

-Miért-kérdezem értetlenül.

A mellette álló angyalára néz, aki szavak nélkül is érti, hogy mit akar. Becsukja a szemét, mire elsüllyed a vízben és elúszik tőlünk jó messzire.

-Elméletileg találkoztál egy emberrel aki meghalt és ezért te nagyon szomorú vagy. Annyira hogy velünk sem szeretnél találkozni-miközben ezt mondja végignéz rajtam-De nem úgy nézel ki mint akinek baja lenne.

-Hát-fogom meg a tarkómat-Ő most már az angyalom.

Kerek szemekkel néz rám. Szerintem mindenre számított csak arra nem hogy ezt fogom mondani.

-Neked egy angyalod?-mutat rám.

-Még nem-mondom egyet sóhajtva-De biztos találok neki feladatot, nem engedem hogy másé legyen-a végét már suttogom hogy ne hallja meg, de úgy is tudom hogy hallja.

Furcsán néz rám. Mint hogyha éppen azt próbálná megfejteni hogy ki vagyok és mit tettem magammal.

Én emiatt csak sóhajtok egyet és a szememet forgatom. Majd azt veszem észre hogy a körülöttünk lévő buborék egyre kisebb és kisebb. Kon arcán egy ravasz vigyor van.

-Most sajnos van egy-két dolgom szóval ennyire értem rá-lép felém pár lépést majd pontosan előttem megáll-De szeretném megismerni azt az angyalt aki miatt így viselkedsz.

A buborék hirtelen eltűnik és érzem megint azt a feszítő érzést a tüdőmben, hogy nem jutok levegőhöz. Elkezdek felfelé úszni, de nehezen megy. Segítségkérően fordulok a bátyám felé, aki egy ravasz mosolyra húzza a száját. Lehet hogy rosszul tettem hogy a segítségét kértem. Amilyen gyorsan csak tudok a felszín felé úszok, de már késő.

Érzem ahogy elkap engem egy áramlat és bármennyire próbálok ellenállni nem bírok. Úgy dobál engem mint egy rongybabát. Érzem hogy megannyi kanyarban visz fel engemet a felszínig. Direkt csinálja. Tudja hogy utálom amikor az ő örvényeibe kerülök és az össze-vissza dobál engemet. Ezért nem lök fel egyenesen.

Ahogy kiérek a felszínre tüdőmet megtölti a levegő így elmúlik a feszítő érzés, de nem állok meg a víz tetején. Kon direkt olyan erősen lökött meg hogy most éppen a felhőm felé repülök. Már nincsen sok vissza.

Pont az egyik alattvalóm alatt vagyok, mikor megállok a levegőben. Kinyújtom a karomat, mire egy nyúlvány szorítja azt meg, így nem zuhanok vissza, és fel tudom magamat húzni.

Ahogy fent vagyok szememmel Elit kezdem el keresni. Lehet szólnom kellett volna neki, hogy csak Konhoz megyek és várjon meg. Most már mindegy. Túl rég láttam ahhoz hogy várni tudjak.

Egy szárnycsapást hallok meg magam mögül. Még ugyanolyan ügyetlenül csapkod velük. Túl nagyot, és ne elég mélyeket. Így nem szorít magához elég levegőt hogy ne erőltesse meg magát.

Ahogy megfordulok Elizabeth szorosan magához ölel, én meg csak értetlenül állok mint egy cövek. Viszont egyik kezemet a hátára rakom.

-Azt hittem hogy téged is elveszítelek-súgja a mellkasomnak.

-Engem is?-súgom alig hallhatóan és rákapom a tekintetemet. Lassan eltaszítom magamtól. Alatta a felhő megemelkedik így le tud ülni. Én is leülök, így a szemébe tudok nézni ami most szomorúan csillog. Kezeit egy pillanatra sem engedem el-Akarsz róla beszélni?-kérdezem lágyan. Tekintetét lehajtja és látom rajta hogy ez számára egy nagyon kényes téma-Nem kell ha nem akarsz.

-Még csak ötéves voltam-mondja egy sóhajjal körítve-Tél volt, így a legtöbb tó be volt fagyva. Apa úgy döntött hogy miért nem megyünk el korcsolyázni. El is mentünk egy közeli befagyott tóhoz. Nem is volt semmi baj egy ideig. Aztán én túlságosan bemerészkedtem a közepébe. A jég beszakadt alattam-itt abbahagyja a történetet és eddig lehajtott tekintetét felemeli. Szemeibe nézve látom rajta a veszteséget ami aznap érte. Ki sem mondja, már sejtem mi történhetett-Anya utánam ugrott és kisegített. Viszont mire ez sikerült neki ő már nem tudott kijutni. Olyan hideg volt a víz hogy a hipotermia pillanatok alatt beállt nála. Elsüllyedt és meghalt-szemeiből könnyek kezdenek hullani ahogy készül kimondani a záró mondatát-Miattam halt meg.

-Nem-súgom halkan, majd kezemet az arcára teszem és hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit-Nem miattad halt meg. Érted, hogy te élhessél. Ez csak azt mutatja hogy mennyire szeretett téged.

-Ugyanaz a kettő-mondja egy kis éllel a hangjában ami miatt meglepetten nézek rá, de nem zavar.

-Vagy csak azt hiszed-mondom lágyan.

Észre se vettem eddig a közelségét. Veszélyesen közel vagyunk egymáshoz. Viszont egyikünket sem zavarja. És egyre jobban közeledünk. Viszont én megálljt parancsolok a testemnek. Egy pillanatra megrémít hogy mire készültem az előbb, de gyorsan elhessegetem a gondolataimat erről. Most Eli a legfontosabb.

-Azóta félek a víztől. Ezért is mikor láttalak hogy beugrasz a tengerbe, azt hittem ugyanaz fog történni mint akkor. Valaki meghal akit szeretek és én csak tétlenül tudom nézni.

-Emiatt nálam nem kell aggódnod-húzom egy mosolyra az arcomat-Egy hallhatatlan istenség vagyok. Engem bármi történjék nem fogsz elveszíteni.

Ahogy ezt kimondom hirtelen a nyakamba ugrik, én meg azonnal kezeim közé zárom. Szárnyaival akarata ellenére is csap egyet amin mosolyognom kell. Aztán valami eszembe jut.

-Mikor van a szülinapod?-kérdezem halkan, mire kérdőn rám kapja a tekintetét.

-Úgy egy hónap múlva-mered rám értetlenül.

-Már meg van arra a napra az ajándékom-húzom egy ravasz mosolyra a számat. Ő értetlenül mered rám, de nem érdekel. Már előre tudom hogy örülni fog neki. Viszont elég sok dolgom lesz vele-De mi lenne ha most megtanítanálak normálisan repülni?

-Ezt úgy mondod mintha nem tudnék repülni-mondja kínosan nevetve.

.Tudsz repülni, csak nem olyan ügyesen.

-Akkor mondjad mik a hibáim-az előző beszélgetésünk meg sem látszik rajta. Mintha meg sem történt volna. Vajon ő tényleg ilyen gyorsan tud átlépni a dolgok felett vagy csak nem akarja firtatni ezt a dolgot. Nem is fogom, ha ő nem akarja. Amúgy is itt van előttünk az örökkévalóság. Majd elmondja máskor.

-Először is túl nagy erőt fektetsz bele, és úgy csapsz hogy még ez a nagy erőbefektetés nem hoz semmilyen hasznot.

-Akkor hogy kéne csinálnom?-dönti oldalra a tekintetét.

-Amikor egyenesen próbálsz repülni akkor próbálj meg siklani a levegőben, és csak minimálisan használni a szárnyaidat. Amikor érzed, hogy kezdesz süllyedni akkor csapj vele egyet. Amikor meg felfelé akarsz repülni akkor mélyekre csapjál, így kisebb erőfeszítéssel is feljebb juthatsz.

-Megpróbálom-ki sem mondja, már indul is a felhő széle felé, majd elrugaszkodik.

Először lassan siklik a levegőben és néha egyet-egyet csap a szárnyaival. A lehető legkevesebbszer teszi ezt, így nem erőlteti meg magát. Aztán összezárja és elkezd zuhanni a tenger felé. Jóval felette széttárja, majd mélyeket csap jön föl egyenesen felém. Pillanatok alatt szemben találom magammal őt. Próbál egy helyben maradni. Mosolyogva néz rám.

-Milyen volt?-kérdezi lihegve. Én csak a nagy szárnyait tudom nézni. Lelki szemeim előtt már látom hogy fognak kinézni, mikor végre találok neki egy feladatot.

-Tökéletes-mondom elbambulva.

Hirtelen csak annyit érzek, hogy a hátam furcsán bizseregni kezd. Sőt viszketni kezd. Számat egy mosolyra húzom ahogy rájövök ez mit jelent.

Lekapom a pulóveremet és futni kezdek a felhő széle felé, majd egyenesen fejest ugrok a semmibe.

Egyre gyorsabban és gyorsabban zuhanok és egyre közelebb kerülök a hatalmas kékség felé. Már kezd késő lenni, de én még várok. Várok a tökéletes pillanatra.

Ami most jött el.