Bárki is légy, aki ezeket a sorokat olvassa, tudnod kell, hogy azért írom ezt a titkos naplót, hogy végre kiderüljön mit is tesznek velem/velünk ezen a szörnyű helyen...
Elérkezett! Itt az ebédidő. Tömött sorokban haladunk az ebédlő felé, akár a birkák a mészárszékre. Csend van, senki sem szól egy szót sem. Csupán a cipőink és néhány gyerek botja kopog a hosszú folyosó kőpadlóján. Az őrök szeretik a csendet. Ha csend van, béke van. Ez itt egy fontos szabály! Hisz, ha valaki hangoskodik, az bizony feltűnést kelt, s ha egyszer felfigyelnek valakire a fogvatartóink, akkor annak bizony vége! Ezt a szabályt hamar meg kellett tanulnom, mikor idekerültem.
Na, nem mintha azelőtt hangoskodó, balhés gyerek lettem volna, nem egy cseppet sem. Itt viszont, meg tanulsz szinte láthatatlannak lenni, mert ha nem, akkor sok kellemetlenségben lehet részed. Sőt, még az is könnyen megtörténhet, hogy igen rövidre sikerül az életed ezen a földön! Így én is igyekszem láthatatlanul élni mindennapjaimat ebben a földi pokolban.
Végre! Megérkeztünk az ebédlőbe. Az étkezések a fénypontjai a napjainknak. Itt nem zavar minket senki, míg eszünk. Nem kell mások játékszereiként, meghunyászkodva, csendben engedelmeskednünk. Itt senki sem simogat, puszilgat, vagy épp fogdos. Nem csipkednek, csiklandoznak vagy pofoznak, miközben eszel.
Bár, ami azt illeti egy külön szabály azért itt is van, ez pedig a „Le a cipővel" szabály. Igen, az ebédlőben mindenkinek le kell venni a cipőjét, amikor belép. De ez senkit sem zavar igazán, mivel egy nap többször is átöltözik minden bábu, akarom mondani gyerek. Így ez már szinte természetes dolog, ezen a világtól elzárt helyen.
Na de, térjünk vissza az ebédlőre. Egy hatalmas helyiséget képzelj el, ami telis-tele van hosszú asztalokkal és padokkal. Akad persze néhány szék is pár asztal mellett, azok számára, akik valamiért nem tudnak megülni a padokon.
Én is ilyen vagyok. Egy, a néhány sérült bábu közül. Mivel hamar elveszítem az egyensúlyom, és ilyenkor rögtön elesem. Ezért is használok botokat a közlekedéshez, és ezért szerencsésebb számomra, ha egy széken ülök és nem egy padon. Ott ugyanis könnyen eldőlnék, akár egy krumplis zsák.
Viszont már megint elkalandoztam! Kérlek, nézd el nekem, elég szétszórt vagyok! A szobaparancsnokom is mindig azt mondja, hogy a fejemet is elhagynám álmodozás közben, ha nem lenne jól odaragasztva a nyakamra. S tényleg, néha csak úgy bámulok magam elé bambán, mintha épp nem is a földön járnék. De ez nem is csoda, hisz a fantázia az egyetlen dolog, melynek segítségével ellehet szabadulni erről az átkozott szigetről, még ha csupán csak képzeletben is.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Visszatérve a helyiségre. A terem egyik végében található a tálalópult. Egy hatalmas, hosszan elnyúló üvegezett pultot képzelj magad elé. Akár egy kifőzde pultját, ahol az üvegen keresztül megnézheted, hogy mi az aznapi választék. Na, ez is pont ilyen, csupán jóval hosszabb és a választék sokkal szerényebb. Miért szerényebb? Minden ebédnél csupán egyféle leves van, meg valami főfogás és valamilyen gyümölcs, desszert gyanánt. Ennyi! Édességre ne is gondolj! Édességet csupán akkor látunk, amikor a vendégeink eszik előttünk, akkor is leginkább rólunk, ha érted mire gondolok!
De nincs okom panaszra, hisz itt jól főznek ránk, és mindig jut mindenkinek annyi étel, amennyit megeszik. Hogy miért hangsúlyozom ki, hogy „amennyit megeszik"? Csupán azért, mert ha nem eszel meg mindent, ami a tányérodon van, akkor jön a büntetés! Nekem pedig elhiheted, hogy a fogvatartóink kifogyhatatlanok a kreatívabbnál kreatívabb ötletekből, ha büntetés kiszabásáról van szó. De ezekről majd később mesélek!
Végre! Sikerült lecibálnom magamról a cipőimet, így jöhet a sorban állás a kajáért. Ám mielőtt beállhatnánk a sorba, mindenki magához vesz egy műanyag tálcát, valamint evőeszközt egy személyre.
Szerencsémre a sorban mögöttem éppen a szobaparancsnokom áll, aki az én tálcámat és evőeszközeimet is intézi. Na, nem szívjóságból!Csupán mert így gyorsabb, és Ő nem szeret várni a kajára. Ezt pedig el is mondja minden alkalommal. Közben persze szép lassan halad a sor előre. Így most végre kiderül,mi is a mai ebéd. Szerencsém van! Ha jól látom, ma tárkonyos raguleves van és bolognai spagetti... Hmmm, a kedvenceim! Ma biztosan meg fogom tömni a hasam! Már csak az a kérdés, hogy mi lesz a desszert. Hmm... igen, most már látom...Gyümölcskompot! Nyammi! Ez egy finom ebéd lesz!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jó nagy adagot kérek mindenből, amit először vonakodva fogad parancsnokom. Tudod, a büntetés miatt! Ám mégis elfogadja a döntésemet, miután meglátja a szememben, hogy mennyire éhes vagyok. Még oda is súgja nekem: „De aztán mindent megegyél!"
Miután parancsnokom, és én is megkapjuk a megérdemelt adagunkat, elindulunk keresni egy közeli szabad asztalt, hogy a többi szobatársammal együtt végre leüljünk enni. Gyorsan találunk is egyet. Mivel a leves még forró, és nincs túl sok időnk enni, ezért szokásomhoz híven most is a második fogással kezdem az ebédet, hogy addig is hűljön a levesem.
