A 081-es bábu meséi

8. Fejezet

De nem akarok senkit untatni az ebédelési szokásaimmal, ezért inkább rá is térek egy fontos, de eddig még nem említett dologra. Ez pedig nem más, mint a szigeten használatos színkódok. Ugyanis, minden gyerek, mikor idekerül, kap egy bizonyos színű karszalagot. Aszerint, hogy mire tartja őt fogva a szervezet. Hogy érthetőbb legyek, ahhoz egy dolgot feltétlenül tudni kell. Minden egyes gyerekkel, akit idehoz a szervezet, valamilyen terve van. Mindenkivel más, de mindenkivel van terve! Erre azután jöttem rá, miután elgondolkoztam azon, hogy miért is kell különféle foglalkozásokra járnunk nap mint nap, amikor épp nem egy vendéget szórakoztatunk. Aztán rájöttem, mert mindenkit okkal hozat ide a mádám. Hiszen gondoljuk csak végig! Mire ez a sok edzés és különóra, ha tényleg csupán perverz alakok intim játékszerei vagyunk? Mire ez a válogatás? Hisz, én is csak egy elrabolt gyerek vagyok itt, akár a többiek. De itt mégis valamiféle rendszer van, ahol lehet fejlődni. De, hogy teljesen érthető legyek, kezdjük az elején! Tehát, 5 különböző színű karszalagot láttam eddig a társaimon, amióta ezen a szigeten vagyok. Van fehér, citromsárga, piros, kék és fekete színű szalag. Nekem eddig fehér szalagom volt, és csupán néhány hete kaptam meg a citromsárgát, amit most is viselnem kell. A legtöbbünknél eddig ezt a két színt láttam, de érdekes módon a szobaparancsnokom például piros karszalagot visel. Amikor először megkérdeztem, hogy mit jelent ez, ő erre csak annyit felelt, a piros a vér és a szenvedés színe.

Az igazat megvallva a mai napig nem értem, hogy mit akart ezzel mondani. De már megszoktam nála, hogy néha rébuszokban beszél. Szóval, rajta kívül a szobatársaim közül még ketten viselnek piros szalagot, ők az ikerpár Dani és Dominik. Dani az 543-as, míg Dominik az 544-es számot kapta, amikor idehozták őket. Van emellett még egy kék karszalagos fiú is a szobánkban. Ő Erik, és a 608-as néven szólítják fogvatartóink.

Vele viszonylag kevés időt töltök együtt. Őt mindig máshová küldik, mint engem. Bár őt is gyakran borítják sebek és zúzódások, akár csak a többieket. Viszont ő egy kicsit mégis más... Na, de mindegy! Ott tartottam, hogy Ő kék szalagot visel a karján. Ezzel szemben a szobánk legújabb lakója fehér karszalagot kapott. Ő Kata, egy nagyon édes kislány, és két évvel fiatalabb nálam.

Az a fura, hogy kezdetben még én is egy ilyet viseltem, viszont néhány hete valami megváltozott. A szobaparancsnokom szerint előre léptem, bár nem tudom ez mit jelent. De valami mégis azt súgja, hogy nem sok jót, már ami engem és az itteni jövőmet illeti. Viszont visszatérve a karszalagokhoz és a színekhez, a feketéről még nem beszéltem. Ebből láttam eddig itt a legkevesebbet. Akiket viszont láttam, hogy ilyet viselnek, azok nem sokkal később el is tűntek. Soha többé nem látjuk őket, legalábbis a szobaparancsnokom szerint. Aki azt is mindig hozzá teszi, hogy addig örüljek, amíg nem kapok én is egy fekete szalagot a karomra. Szerinte ugyanis a fekete a halál színe. Szóval, néha elég hátborzongató tud lenni ez a lány, akárcsak ez a rettenetes hely, de azért én valahol mégis kedvelem őt. Csak ne szólítana mindig kismajomnak! Azt ugyanis utálom!

Mire ezt magamban kimondom, végzem is a spagettivel. Így jöhet a leves, ami mostanra már kihűlt annyira, hogy meglehet enni. Gyorsan el is kezdem kanalazni. Éhes vagyok, és valljuk be mohón is eszem! De mit tegyek, én ilyen vagyok! Persze most is megkapom a velem szemben ülő szobaparancsnokomtól az intelmet miszerint: „Lassíts, mert megfulladsz evés közben! Mohó kismajom!" – veti oda nekem gúnyos félmosollyal az arcán, majd ő is folytatja az evést.

Nem válaszolok semmit, csupán röviden mosolygok rá levestől maszatos képpel. Nem is lenne semmi értelme válaszolnom, és különben meg igaza van! De hát, neki mindig igaza van velem szemben, hiszen ő a parancsnok abban a szobában, ahol engem is elhelyeztek fogvatartóink. Ezzel pedig elérkeztünk egy újabb fontos dologhoz, a hierarchia kérdéséhez. Hiszen, bár mindannyian foglyok vagyunk itt, ezen az elzárt szigeten, mégis van egyfajta kimondatlan rangsor köztünk, akárcsak egy börtönben az elítéltek közt. Én pedig ennek a rangsornak igen csak a hátsó traktusában állok. Ám mégis fontos vagyok a szervezet számára, így parancsnokom mindig vigyázz rám!