A 081-es bábu meséi

9. Fejezet

- Gyere ide Kata! – szól oda az ágyán üldögélő kislányhoz. A kislány pedig szót fogad. Letérdel ő is elém.

Tudod te, hogy kell lábat masszírozni? – kérdezi a parancsnok a nála négy évvel fiatalabb kislányt. A kislány először nem érti a kérdést, majd bólogatva jelzi, hogy nem.

Akkor épp itt az ideje, hogy megtanuld, hogyan kell valakinek jól megmasszírozni a lábait. Ha itt boldogulni akarsz, akkor ennek még biztosan hasznát veszed! Már csak egy megfelelő alany szükséges ahhoz, hogy megtanítsalak rá. Van ötleted, hogy ki legyen az?... Ááá, még szerencse, hogy itt a mi kismajmunk, aki örömmel vállalja a tesztbábu szerepét, igaz? – mondja ezt vidám, de ellentmondást nem tűrő hangon a lány. Megpróbálkozhatnék ugyan tiltakozni az önkényesen rám osztott szerep ellen, de ennek most nem lenne semmi értelme. Ezért csupán némán ülve figyelem, ahogy a szobaparancsnokom szép lassan lehúzza rólam a zoknimat, amiben Kata is követi. Igaz, számára ez nagyobb kihívás, amitől mind a két lány elneveti magát. Végül aztán ő is sikerrel jár.

- Nos, most hogy végre megszabadítottuk a kismajmot a zoknijaitól, ideje kezelésbe venni a lábacskáit! Finoman ragad meg a kismajom lábát a bokájánál, és emeld fel egy kicsit a levegőbe! Látod, milyen szép tappancsai vannak a kismajomnak? Ezeket bizony nagyon sok vendég szereti, ezért fontos, hogy mindig szép tiszták és vonzóak legyenek az ügyfelek számára! – magyarázza a parancsnokom, majd oda tartja a lábfejem az orrához és röviden megszimatolja.

Nocsak! A kismajomnak bolognai illatú a talpa! Még szerencse, hogy már ebédeltünk, mert még a végén kénytelenek lennénk megkóstolni! Igaz kislány? – mondja viccesen a 132-es bábu, a nála jóval fiatalabb Katának, aki egyébként a 620-as számra hallgat itt a szigeten.

Jó lesz, ha a „masszázs óra" után elmész lezuhanyozni kismajom! Na, de elég a beszédből! Lásunk neki! Mindig csináld azt, amit én... mutatom! – Ekkor a lány finoman masszírozni kezdi sajgó lábfejem, a kislány pedig igyekszik utána csinálni a mozdulatot a másik lábfejemen. Na, nem mondhatnám, hogy profi masszőr a kislány, de egész jól csinálja. A parancsnokom viszont őstehetség, már ami a masszírozást illet. Érezni, hogy nem először csinálja. Ettől persze egyre jobban érzem magam. Ezért, hogy még inkább átadhassam magam az élménynek, hátra dőlök az ágyon, miközben alig hallható hangon tudtára adom mindenkinek a szobában, mennyire élvezem a dolgot, néhány rövid „Ez az!" megszólalás kíséretében.

Ne élezd ennyire a dolgot kismajom, mert mindjárt abbahagyom! – szól rám a lány.

- Miért ne? Hisz olyan jó! – kérdezek vissza kéjes hangon. Ám ekkor a lány határozott mozdulattal, sőt, mondhatnám azt is, hogy erősen végig húzza két ujját a talpamnak egy olyan részén, ami nagyon érzékeny. Ettől én persze azonnal felkiáltok, a hirtelen jött fájdalmas ingertől, melynek hatására testem is azonnal összerezzen.

Ááááúúú! Ezt ne! Ez fáj! Kérlek ezt ne! – adom a lány tudtára mit is érzek.

- Akkor hallgass és ne élvezd annyira a dolgot! Hidd el, nekem is lenne jobb dolgom, mint hogy a te büdös lábad masszírozzam! Tehát maradj csendben kismajom! Ezt nézd kislány... Így csináld! Ügyes! – szól rám szigorúan a parancsnokom, miközben újabb fogást mutat rajtam fiatal társának, aki szorgalmasan igyekszik követni az útmutatásokat. Nem is ügyetlenül teszem hozzá! Így hát elhallgatok, ismét engedelmeskedve ezzel szobaparancsnokomnak.

Lassan telnek a percek, miközben hangtalanul átadom magam a kellemes érzésnek, majd hirtelen valami váratlan dolog történik. A parancsnokom hirtelen a lábujjaimmal kezd játszani.

- Ezt figyeld kicsi! Nézd, milyen érzékenyek ennek a kismajomnak a lábujjai, igaz? – magyaráz a kislánynak, miközben a lábujjaimat kezdi el egyesével finoman birizgálni, némi kuncogást kiváltva ezzel.

Ez elment vadászni... Huncut kis lábujj!

Ez meglőtte!... Gonosz kis lábujjacska!

Ez itt... na, ez hazavitte!... A kis lopós!

Ez megsütötte!... A kis ügyes! Igaz Kata?

Ez pedig, ez az iciri-piciri mind megette!... Persze biztos ő is olyan mohó, mint a kismajmunk!

Csiki-csiki-csiki... - Énekli vidáman a jól ismert dalocskát a lány, némi kommentár kíséretében, majd hirtelen elkezdi kapargatni ujjaival az érzékeny talpam. Persze én ettől azonnal nevetni kezdek, és megpróbálom elhúzni a támadás alá vett lábamat.

Ekkor természetesen mindkét lány követi a példám, és ők is elkezdenek nevetni. Naná, hogy rajtam szórakoznak ilyen jól! Bár, a kis Kata is megpróbálja megcsikizni a másik meztelen talpam. Ő nem jár túl nagy sikerrel, mivel a kezei közül könnyedén kihúzom a lábam. Persze hiába, mivel - ahogy sejteni lehetett - a parancsnokom rögtön a legújabb szobatársunk segítségére siet.

- Várj csak! Majd én lefogom neked a kismajmot!... Na, most próbáld! – szól a szobaparancsnok, miközben mindkét kezével megragadja a bokám, hogy ne tudjam az elrántani azt a 620-as bábu elöl. Így megtagadva minden esélyem a menekülésre. Így csendben várok.

Most te énekeld el!... Na jó, akkor együtt! – mondja a lány az újoncnak. De ő nem akar énekelni, ezért a szobaparancsnokom kezdi el ismét a dalocskát.

Ez a nagylábujj elment vadászni...

Ez itt mellette meglőtte, igaz? – kérdezi a kislányt, aki ekkor elmosolyodik.

Innentől már együtt éneklik tovább a dalocskát, miközben a kis Kata tovább bökdösi a lábujjaimat. A dal végén pedig édes kis ujjaival finoman zongorázni kezd érzékeny talpamon, amitől megint csak jól hallható nevetés tőr ki belőlem.

- Ááá! Há-há-há! Ezt nee! He-he! Ez nem ér! He-he-he-he! Ne csikizz, héé! He-he! Ez nem ér!... Hagyjatok! – könyörgöm a két lánynak, miközben hangosan nevetés kíséretében próbálok felülni az ágyamon.

- Szóval azt akarod, hogy hagyjunk békén kismajom?... Nos, rendben! Vége a kényeztetésnek! Ideje tusolni menned! – szólal meg a szobaparancsnokom, majd összepacsiznak a másik lánnyal.

Pont úgy, mint két jó barát, akik éppen sikeresen végeztek a munkájukkal. Igaz, most én voltam közös célpontjuk, és ha leszámítjuk a végén, azt az aljas módon elkövetett csiklandozást, egész jól dolgoztak együtt!

Na, de itt az ideje, hogy összeszedjem magam, és elinduljak a folyosó végén található közös fürdőbe felfrissíteni magam. Ekkor valaki váratlanul kopog a szobánk ajtaján. A szobaparancsnokom lassan odasétál az ajtóhoz, hogy kinézzen a folyosóra. De ott nem talál senkit, csupán a beosztásunkat a nap hátralévőrészére, persze szobatársakra lebontva. Rögtön fel is olvassa. Eszerint nekem a délutánt egy fényképezőgép előtt kell töltenem három órától, ugyanis fotózás lesz. Nagyszerű, megint vetkőzhetek majd le! – mormogom magamban. Viszont, ami ennél sokkal fontosabb, a parancsnokom ott találja a két botomat is az ajtó mellett, a falnak támasztva. Remek! Akkor most már minden akadály elhárult az elől, hogy elmenjek zuhanyozni. Ami most már a fotózás miatt amúgy is elkerülhetetlenné vált. Hisz nem állhatok a fényképezőgép elé piszkosan. Abból biztos nagy balhé, és persze büntetés lenne. Mielőtt azonban elindulok lezuhanyozni, magamhoz veszek egy 081-es számmal ellátott zsákot. Egy kisméretű zsákról van szó, tehát még botokkal a kezemben is eltudom vinni magammal a fürdőbe. Ez pedig nagy szerencse, mert itt a segítőkészség igen ritka. Hiszen itt mindenki önmagáért küzd.