A Hatake klán [BEFEJEZETT]

Új élet a láthatáron

(Kakashi)

Elmúlt 3 napban kicsit lazább feladatokat kaptam a sensei-től, ami annyit jelentett, hogy csak a csapatomat kellett edzetnem. Jó érzés volt, hiszen sok közös emléket szereztük, emellett rengeteget beszélgettünk. Főleg a pár napja megnyert csatámról és az erőmről kérdezősködtek. Válaszoltam nekik, bár igen zavarban voltam, hisz valljuk be... egyedül, pár ninja segítségével levertem egy közel 300 éve tartó polgárháborút. Én mindig igyekeztem ettől a témától eltávolodni... de valahogy mindig visszakeveredtünk ide. Aztán persze... Sasuke megemlítette Sayuri-t is. Akkor egy pillanatra csend települt ránk. Most esett le, hogy amikor Sayuri és én benne voltunk a Genjutsu-ba és, amikor megtaláltuk egymást... úgy szorított magához, mint ezelőtt még soha sem. Bármi történt odabent... biztos kikészült! Finoman megérdeklődtem Sasuke-től, hogy hogy van. Ő elmondta nekem, hogy jól és, hogy rengeteget pihen. Bólintottam, bár aggódtam. Hiszen én tudom milyen a depresszió... Bevallom, most esténként nem bírok aludni. A Genjutsu-ban átélt sokktól és fájdalomtól... lelkiismeret furdaláson volt, illetve újra magamba fordultam. - Apa, Obito és Rin... Tudom, hogy jó helyen vagytok, de... én még mindig nem tudtam tovább lépni! Remélem meg tudtok nekem bocsátani, mert én magamnak nem tudok! - A sensei csakhamar kiszúrta, hogy nincs minden rendben velem, éppen ezért elküldött minket egy C-s küldetésre. Konoha-tól nem messze él egy földbirtokos, akinek a földjét és vagyonát a szomszédja meg akarja szerezni, s éppen ezért felbérelt néhány ninja-t, hogy vegye el a földbirtokos vagyonát. Itt jövünk mi a képbe! A mi feladatunk megvédeni a birtokot, illetve elrettenteni az ellenséges ninja csoportot és a szomszéd földes urat. Szerencsére az ellenségeink zöldfülű ninja-k, így nem vagyunk nagy veszélyben. Igyekeztem figyelni arra, hogy Naruto-ék harcoljanak többet, hiszen ez az ő küldetésük, nem az enyém. A csapatmunkájuknak köszönhetően... egyszer sem kellett beleszólnom a harcokba, így volt egy kis időm azon gondolkodni, hogy vajon mi lehet Sayuri-val és, hogy vajon mire haza érünk... ő addigra már elmegy? Nem szeretném... Rin után Sayuri a második lány, akit a szívembe zártam... Nem akarom elveszíteni... ugyanakkor nem akarom elkapkodni, hiszen... kettőnk közül, csak én vagyok szerelmes. Hát igen... most tanácstalan vagyok, teljesen! - Na, száz szónak is egy a vége... a lényeg, hogy a küldetésünk 3 napos volt. - Amikor hazaértünk... mondtam a gyerekeknek, hogy menjenek haza, és majd én leadom a jelentést. Kifáradtak, de keményen is dolgoztak... úgyhogy, megérdemlik a pihenést. A jelentések leadása ez után meg is történt a Hokage központban, ahol Minato sensei-jel még egy keveset beszélgettünk.

- Hogy vagy Kakashi? - kérdezte aggódva.

- Jól... csak...

- Megint kamuzol... - forgatta a szemét a sensei, miközben elmosolyodott.

- Nem akarok a terhedre lenni... Minden rendben, csak még...

- Jó, értem. Tudom milyen érzés leverni egy háborút, mint vezető személy... Idő kell... - bólintottam. - Mellesleg... – kezdte, kicsit izgatottan. - Sayuri kérte, hogy szóljak neked, ha visszajöttök, hogy szeretne veled találkozni a Hokage szobrok kilátóján... Valami klános ügyben keres téged... – meglepődtem, de bólintottam.

- Rendben... Köszönöm! - intettem neki, s végül kiléptem az irodából.

Sokat gondolkodtam, vajon mégis milyen klános ügyben akar velem beszélni: vajon a medállal kapcsolatban, vagy, hogy visszamegy Ködrejtekbe... ne talán tán, hogy egyesítsük a klánt? Nem tudom, de nagyon boldog voltam, hiszen végre találkozunk és beszélgetünk... így egy hét után.

Felsétáltam a Hokage fejszobrokhoz, ahol már Sayuri várt. Hosszú fekete hajába, a kellemes nyári szellő, finoman belekapott. Wow... Olyan gyönyörű... Istenem... Ha elveszíteném... nem tudom, mi lenne velem... De nem támadhatom le az érzelmeimmel őt. Mosolyogtam, s nagy vidámsággal sétáltam oda hozzá.

- Szia! – köszöntem rá. – Mióta vagy itt?

- Szia! – biccent felém. - 1-2 órája. – válaszolja mosolyogva.

- Ne, haragudj, hogy megvárattalak...

- Ugyan, már! – legyint. – Minato elmondta, hogy mikor jöttök haza, de... Annyira szép innen a kilátás... Szerettem volna egy kicsit egyedül lenni... - néz el a távolba. Követtem a példáját és én is elnéztem arra, amerre ő. Igen, innen Konoha nagyon szép. Be lehet látni az egész falut, s a gyönyörű táj mellett, a kellemes szellő és a halk madár csicsergés, igen csak el tudja lazítani az embert. Szinte egyszerre sóhajtottunk fel; Ezután egymásra néztünk, s egyszerre nevettünk fel. Nagyon hasonlítunk egymásra... Mindkettőnk szenvedet eleget a múltban, az erőnk végett kiközösítettek voltunk, és végül... szinte mindkettőnket ugyanazok a dolgok tudtak megnyugtatni.

- Az, ami a Genjutsu-ban történt... Kikészített, igaz? – kérdeztem finoman, miközben ránéztem.

- Igen... - sóhajt, majd lógatni kezdi a fejét. – De gondolom, téged is... - és végül egymásra nézünk, újra.

- Igen. – bólintottam. – De... Miért akartál velem beszélni? Minato röviden annyit mondott, hogy a klánnal kapcsolatban...

- Igen. – húzta mosolyra a száját. – Hát... Főleg erről. – vette elő a zsebéből azt a medált, amit még Hashagi adott nekünk. Behunytam a szemem és sóhajtottam.

- Maradjon nálad, hiszen, ha visszamész Ködrejtekbe...

- Ácsi! Ki, mondta, hogy visszamegyek? – kérdezte kissé meglepődve. Én egy pillanatra lefagytam. Mi van?

- Hát... Én... - dadogtam, miközben éreztem, hogy zavarban vagyok.

- Alapból, ahogy te mondtad, mi nem eszközök vagyunk! Trueno eszközként tekint mindannyiunkat, neki csak a klán számít, semmi más! Engem, egy ilyen vezető ne vezessen! – végig csendben és figyelmesen figyeltem őt. Elámultam. – Meg hát... Itt barátokra leltem és boldog vagyok. Senki sem bánt azért, mert Kage vagyok. És, amúgy is... - és hirtelen a másik zsebébe nyúlt. Lassan kivett egy fejpántot, amin Konoha jelképe szerepelt. Egy pillanatig nem vettem levegőt, teljesen ledöbbentem. Ez minden képzeletemet felülmúlta!- Csatlakoztam a Konohai ninja-khoz! – mondta életkedvvel teli hangon.

- Hűha... Hát, ez... Király, de... Mégis... Mi vett rá téged arra, hogy Konoha-t szolgáld, Ködrejtek helyett? – kérdeztem tovább, továbbá is ledöbbenve. Bár, észrevettem, hogy egy kicsit elpirul. Úgy érzem, itt több is van...

- Hát... Te mondtad, hogy „terveim vannak veled..." És, tudom, hogy te, nem tudod itt hagyni Konoha-t, így... Úgy gondoltam, hogy itt maradok... hiszen, - mosolyodik el, - ha elmegyek... nehezen tudsz velem akármit is kezdeni... - teljesen felpörögtem a boldogságtól, hiszen... Sayuri itt marad, és többek között azért, mert... szere... akarom mondani, szerethet. Ez nekem már bőven elég, így, gátlásaimat magam mögött hagyva, boldogan öleltem át Sayuri-t. Éreztem, hogy egy kicsit meglepődik... Lehet, hogy kicsit kínos ez, meg ilyenek, de... meg akartam ezt neki köszönni... valahogy. Lassan a kezeivel átölelt, s éreztem, hogy nevet...

- Haha... Azt hittem, hogy ennél messzebb mész... - értettem mire gondol, hiszen, a kórházban gátlások nélkül megcsókoltam, most meg... semmi. Hát, igen... Akkor én se tudtam, hogy pontosan mit csinálok, csak hagytam, hogy az érzelmeim vezéreljenek.

- Hát... - mondom neki halkan, kicsit vidáman. – Nem tudhatom, hogy élvezted e, vagy sem... Nem akartalak letámadni... újra! – húzódok el tőle, hogy rá tudjak nézni. Kicsit, mintha zavarba lenne, de ezt akartam látni. Istenem! Az életem... végre kezd egyenesbe jönni!

Viszlát, sötét és kegyetlen élet!

Hello, boldog és békés élet!