A Hatake klán [BEFEJEZETT]

A szókimondó kisasszon színre lép

(Kushina)

A központban voltam... gondoltam meglátogatom a férjem, ha már nincs egyéb dolgom. Egyszer csak a folyóson szembe fut velem Kakashi, szinte rám se nézett, ami nem vall rá. Valami történt, érzem, tudom... és sejtem is, hogy mi. Így egy kicsikét gyorsabban sétáltam, majd az irodába is kopogás nélkül nyitottam be. Amikor beértem láttam, hogy Minato az ablak előtt járkál, Jiraiya-san pedig lefele bámul. Hamar összeraktam a képet, de azért gondoltam, köszönök.

- Sziasztok...

- Üdv, Kushina! – üdvözölt Jiraiya-san.

- Szia, Kushina... - nézet rám Minato. Igen csak búbánatos volt.

- Mi történt? – kérdeztem költőien.

- Láttad Kakashi-t? – válaszolt a kérdésre kérdéssel Minato. Bűntudata van. Akkor ilyen... Vagy ha rájön, hogy nekem van, vagy volt igazam valamiben.

- Igen, láttam. – mondtam.

- Akkor tudod mi történt. – sóhajtott végül, majd az ablak fele fordult.

- Rájött vagy te mondtad el? – kérdeztem kissé egyhangúan.

- Úgy is-is... - válaszolt helyette Jiraiya-san. – Ő hozta be a könyvet, és számon kérte Minato-t, hogy mégis mi ez. Minato elmondta, hogy miért tépte ki és, hogy a lapokat elégette. Ez kiverte Kakashi-nál a biztosítékot és dühösen elrohant innen.

- Én meg mondtam Minato! Hiába a te tanítványod, én jobban ismerem a lelki világát! Neki szüksége lett volna azokra a dokumentumokra... Minato, ő bízott benned, de hazavágtad!

- Kösz, vágd még az orrom alá! – fordult velem szembe Minato. Dühös volt, tudom, hogy nem rám, hanem magára, de én nem az a nő vagyok, aki megijed, ha a férje feljebb emeli a hangját, sőt, még hangosabban és dühösebben válaszolok.

- Jó, nem én tehetek róla, hogy elbasztad! Bocs, ne haragudj, de szókimondó vagyok... Ne, kapjál már be ezért! Amúgy is... Te is tudod, hogy a Hatake-k érzékenyebbek, és Kakashi különösen, amióta Sakumo-san meghalt.

- Jó, tudom és sajnálom! – ült le végül. – De mit csináljak? Nem mehetek oda hozzá... Még a végén nekem esne... Most nagyon utál...

- Figyelj... bízd rám! Elintézem, hogy ne vágjon beléd egy kést, ha meglát... De neked kell majd helyre hozni, azt, amit elrontottál... - indultam kifele. Éreztem magamon Minato aggódó tekintetét, ezért mosolyogva visszanéztem rá és csak ennyit mondtam. – Ne, aggódj! Engem nem fog bántani!- azzal becsuktam az ajtót és elindultam megkeresni Kakashi-t.

***

Ismerem és tudom, ha szomorú, akkor mindig kimegy az emlékkőhöz Obito-hoz és Rin-hez. Úgyhogy arra vettem az irányt. Az erdei út csendes és szépséges volt. A sűrű lombkoronákon néha-néha bújt be a napsugár, akkor is csak akkor, amikor a szél egy kicsit arrébb fújta a leveleket. A madarak gyönyörű és különféle dalokat csicseregtek. Ezt a csendet két oda nem illő hang törte meg: egy férfi dühös dünnyögése és egy olyan hang, ami olyan, mintha valaki kalapálná a fatörzseket. Az út végén a fák mögül hamar kiszúrtam Kakashi-t, aki az emlékkő melletti oszlopokra kunai-kat dobált, s közben kiadta magából a fájdalmát.

- Hogy az a rohadt ménkű vágódjon beléd! – azzal eldobott még egy kunai-t. – Baszodj meg! – majd még egy kés kirepült a kezéből. – A francba az egésszel! – és hirtelen meghallottam a Chidori jellegzetes hangját. Az a kunai, amit éppen eldobott beleengedte a Chidori-t és az éles tárgy átvágta magát az oszlopon, majd a mögötte lévő két fán. Hát oké... dühös, de hamar megnyugszik, aztán meg kijózanodik. Elő léptem a bokorból, majd ahogy mindig is szoktam és a sajátos stílusomban persze, ráköszöntem.