A Hatake klán [BEFEJEZETT]

Egy barátság kezdetén

(Kakashi)

Nem igazán tudtam merre megyek... csak a lelkemre bíztam magam, s a fejemet üresen hagytam. Így sétáltam zsebre tett kézzel az éjszakában. A klánom házait elhagytam, s még Tazuna háza előtt is elhaladtam. Egy csendes erdei úton jártam. Mellettem a fák sokasága eltakarta a Holdat, de néha-néha ezüstösen bevilágított, amikor a szél enyhén félre fújta a fák lomkoronáit. Az éjjeli állatok hangja és a szentjánosbogarak lágy fénye, teljesen megnyugtatott, s erre még egy halk csobbanás is rásegített. A loccsanás irányába néztem, s megláttam jobb oldalon a mellettem elterülő tavat. Megálltam, és elmerültem a tó gyönyörűségében... A Hold fénye egy szép ezüstös csíkban táncolt a tavon. Tudom... fura, hogy így el tudok merülni egy tóban, de... Konoha környékén nincs tó és... éjszakáként nem nagyon sétálgatok, mivel a sok munkától, teljesen kipurcanok. Viszont a csodás éjszakai hangok mellett egy bánatos hangra is figyelmes lettem. Mintha... valaki... sírna. A hang forrását kezdtem el keresni, így a fákon keresztül sétáltam le a tóhoz. A puha, szemcsés homokban a lábam csak kicsit süppedt el, s közben figyeltem, hogy a tó vize, hol közelebb jön hozzám, hol pedig távolodik. Nem kellett messzire mennem, hiszen a bánatos hang forrására, és egyben Sayuri-ra is rábukkantam. A part melletti nagy sziklák egyikén ült, azon, amelyik a legközelebb volt a vízhez. Bánatosan nézet lefele; arcát pedig hosszú barna haja takarta el. Mély levegőt vettem és közelebb sétáltam a sziklákhoz. Amint odaértem, megálltam és nem mozdultam. Sayuri érezhette, hogy itt vagyok, hiszen a sírása, mintha alább hagyott volna. Nem szóltam, de ő sem... viszont a csend lassan kezd kínossá válni, úgyhogy felnézetem rá, s megszólaltam:

- Feljöhetek?

- Persze... - törölte meg a szemét. – Miért ne? – nézett előre utána.

Hamar felmásztam a kisebb kövek segítségével, arra a sziklára, amin Sayuri ült. Nem is közel, de nem is távol voltam tőle... Ugyanúgy elbámultam a távolba, ahogy ő, s rájöttem, hogy... nem tudom, hogyan kezdjek hozzá... Mit mondjak neki? Hiszen, ha úgy vesszük... mi nem vagyunk barátok... Mégis... hogy mondjak neki köszönetet, anélkül, hogy tolakodásnak nem venné? Szerencsére Sayuri előbb szólalt meg, így nekem nem kellett tovább agyalnom.

- Mit keresel itt?

- Úgy gondoltam sétálok egyet... A séta nyugtató hatású... emellett téged kerestelek. – mondtam végül, szintén előre nézve.

- Engem? – nézet rám meglepődve. – Miért is?

- Csak... annak ellenére, - kezdtem, - hogy nehezen indult a megismerkedésünk... mégis... kiálltál mellettem Trueno-val szemben. Meg akartam köszöni, de mire felértünk, te eltűntél... Úgy, hogy... - vettem egy nagy levegőt. – Köszönöm! – néztem rá, s láttam rajta, hogy ledöbbent. Az elején nehezen jöttek szájára a szavak, de a végén határozottan előre nézett, s ennyit mondott.

- Nincs mit! Azért, mondtam, mert tudom, hogy igazam van... És az igazamért mindig küzdök...

- Szóval... - kezdtem belevágni egy másik témába, kissé határozatlanul. – Te Kage vagy...

- Igen. – válaszolt kissé dühösen.

- Ez még is, hogy lehet?

- Tsk... nem bírod abba hagyni a kérdezősködést? – forgatta a szemeit.

- Hé, csak kérdeztem! – emeltem meg én is egy kicsit a hangsúlyomat. – Nem kell egyből leharapni a fejem!

- Válaszolok, oké? – nézet rám dühösen, de emellett megtörve. – Én Make, és a Kage családba tartozok. Ilyen egyszerű ez az egész.