A vonzás törvénye|✔️

•Fájdalom•

- Na gyere ide! - tárta szét a karjait Alex, mire én nevetve hozzá bújtam. - Ne is törődj vele. - motyogta, miközben kedvesen simogatta a hátam. Éreztem, hogy arcomon lecsorgott az első könnycsepp és tudtam, ezt ezer fogja még követni. Testemet halkan rázta a zokogás, a forró cseppek égették arcomat. Kezeim erősen markolták Alex ingét, úgy kapaszkodtam belé, mintha egyedül az tartana életben. Viszont egy valamit nem értettem: Miért érdekel egyáltalán Josh? A válasz egyszerű volt: mivel ő volt az első szerelmem, ő volt, akiért bármit feladtam volna. De már csak egy emlék volt. Egy darabka a múltamból és a legkevésbé sem akartam rá emlékezni. - Dadds, tudom, nem most kéne ezt megkérdezni, de mit csinált, hogy ennyire haragszol rá? - kérdezte félve Alex. Értetlenül pillantottam fel a fiúra, aki aggódva fürkészte bedagadt szemeim.
- Alex, kérlek, ne most. Nincs erőm elmondani. - suttogtam. Alex csak megértően biccentett egyet, majd közelebb vont magához.
- Majd elmondod, ha készen állsz rá. - felelte. - Remélem tudod, hogy mindig itt vagyok neked. - tette még hozzá. Erre a kijelentésére még erőteljesebben tört rám a sírás, már hangot is adtam fájdalmamnak. Agyamat beborította a düh, a csalódottság és a félelem. Felrémlettek előttem az emlékfoszlányok, melyek tönkretették az életem egy részét. Újra láttam magam előtt a 15 éves Dakota Morgant, a kis naiv lánykát, ahogy barátnőivel megy bulizni. De onnan már csak egymaga távozott... Lelki szemeim előtt megjelent a szőke hajam, a zöld szemem és a vörös rúzsom. Szorosan lehunytam szemeim, hátha így eltűnik minden, de csak még több fájdalom tárult elém. "Szeretlek!" - egyetlen szó, mégis hatalmas jelentéssel bír. Főleg, ha nem a megfelelő embernek mondod. Szeretni olyan dolog, amit az emberek nagy része nem ismer. Mondja, de nem érti mit jelent valójában. Mondja, de nem tudja rendesen használni. Szeretlek. Szeretni lehet a szüleinket, lehet a kutyánkat, lehet a barátainkat, de legjobban szeretni az igaz szerelmünket lehet. És ha az igaz szerelmednek azt mondod, szeretlek, azt sose bánod meg. Márpedig én ezerszer megbántam és amíg élek bánni fogom, hogy akár egyszer is kimondtam azt a szót, annak az embernek, aki nem érdemelte meg. És ha belegondolok, ő hányszor mondta és én elhittem neki, akkor elfog a hányinger, legszívesebben elmenekülnék az életem elől. Elfutnék, nem, inkább fejvesztve rohannék, csakhogy ne kelljen emlékeznem. De emlékszem. Minden. Egyes. Rohadt. Percre.
- Daddy, figyelj rám. - szólongatott valaki, de nem néztem fel. - Daddy, kérlek. - vette könyörgőre. - Dakota, megijesztesz. Könyörgöm, nézz rám. - mondta egyre hangosabban, mire felemeltem fejem a puha anyagról és egy aggódó kék szempárral találtam szembe magam. - Hála az égnek!- fújta ki a levegőt Alex.
- Alex, félek. - motyogtam úgy, hogy megértse. Alex egy pillanatra ledermedt, de aztán óvatos mosolyra húzta ajkait.
- Nem kell félned. Itt vagyok. - suttogta, majd gyengéden eldöntött az ágyon. Alex felállt, bezárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt, aztán befeküdt mellém. Karjait átvetette a derekamon, szorosan magához húzott, állát a nyakhajlatomban pihentette. Éreztem egyenletes lélegzetvételeit, hallottam halk szuszogását.
- Ígérem egyszer mindent elmondok. - leheltem még utoljára, azzal lehunytam szemeim és elmerűltem az álomvilágomban.

Két kezet érzek a derekamon. Két erős kezet. Nevetve fordulok meg közöttük és kulcsolom karjaimat a nyakába. Ő lehajol és egy aranyos puszit lehel ajkaimra. Elsuttogja, mennyire szeret, aztán táncolunk tovább. Csípőm erősen risszálom a zene ütemére, testemet átjárja az adrenalin. A hajamba túrok, majd átdobom azt a másik oldalra. Aztán a két erős kéz felemel, lábam már nem érinti a földet. Kifelé visz a hangos házból, de nem érdekel. Csak nevetek, mert az alkohol már megtette hatását és részeg vagyok. Az utcára érünk és akkor tudatosul bennem, hogy a sötétség felé cipel. Tiltakozni kezdek, de nem enged el. Végül abbahagyom az ellenkezést és a szerelmemmel tartok, bárhová is vigyen Ő.

- Ne, ne nyúlj hozzám! Kérlek, ne nyúlj hozzám! - sikítottam, testem megvonaglott. Csukott szemeimen keresztül áramlottak kifelé a könnyeim, de nem töröltem le őket.
- Nyugi, Dadds. Semmi baj. - suttogta valaki, majd felültetett és szorosan átölelt. Beszívtam édes vanília illatát, ami azonnal megnyugtatott. - Ki tette ezt veled? - kérdezte, mintsem tőlem, inkább magától, ezért nem válaszoltam rá. Alex kezei szorgosan simogatták a hátamat, jól esett érintése. - Ígérem, Daddy, soha senki nem fog már bántani. - motyogta, de meghallottam. Erre se válaszoltam inkább, Alex is elvolt a gondolataival. Aztán erőt vettem magamon és elhúzódtam tőle. Kék szemei úgy világítottak a sötétben, mint a Hold a szürke éjszakákon. Belenéztem és azonnal elvesztem bennük. Felemeltem a kezem és letöröltem a kicsordult könnyeimet.
- Sajnálom. - nyögtem ki nagy nehezen, mert torkom kiszáradt és alig tudtam kipréselni magamból a hangokat. - Sajnálom, hogy így kell látnod. Sajnálom, hogy elrontottam az esténket. Mindent sajnálok. - mondtam, Alex pedig csöndben hallgatott.
- Ne sajnáld, Dadds. Ez így volt tökéletes. - jelentette ki, hangja tele volt gyengédséggel. - De nem szeretnél aludni inkább? - kérdezte, mire akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra. Válaszul közelebb bújtam hozzá, átkulcsoltam a mellkasán a kezeimet és eldöntöttem mindkettőnket a puha ágyon. Alex egy apró puszit nyomott a homlokomra, azzal lehunyta szemeit és elaludt. Egy halk sóhaj kíséretében én is megpróbáltam elaludni, de nem akart sikerülni. Hiányzott Delphoi. Nem akartam megmozdulni, nehogy Alex felébredjen, ezért csendesen figyeltem az alvó legjobb barátomat. Ő békésen szuszogott, arcán ott ült a megszokott mosolya. Álmában közelebb húzott magához és úgy tartott. Az alvó Alex képére mosolyognom kellett, még a ma átélt borzalmak ellenére is. Szeretem ezt a hülyét. Ez a mondat járt a fejemben, miközben engem is elnyomott az álom.