A vonzás törvénye|✔️

•Szerettem•

Kayla mellettem ült és hangosan magyarázott valamiről, de nem tudtam rá figyelni. Egyszerűen nem ment, hogy ne kalandozzanak el a gondolataim minden másodpercben és ne agyaljak semmin. Ezt Kayla is észrevehette, mert kedvesen a vállamra simította a kezét és rám mosolygott.
- Jajj, szívem, nem tudod kiverni a fejedből, igaz? - kérdezte együttérzően. Semlegesen megráztam a fejem és éreztem, hogy elő fog buggyani a reggeli első könnyem.
- Annyira hiányzik. - nyögtem ki nagy nehezen és felemeltem a kezem, hogy letöröljek pár kósza könnycseppet. - Már egy hete elment, érted? Fel se hívott és nem is keresett. - folytattam, de már meg se próbáltam megálljt parancsolni az érzelmeimnek. Kayla szomorúan magához vont és biztatóan simogatta a hátamat. Hagyta, hadd sírjam ki magam.
- Vissza fog jönni. Megígérte, nem? - motyogta a vállamba.
- De. - válaszoltam egy pillanatra sem engedve el Kayla-t.
- Akkor ne búslakodj. Alex mindig betartja a szavát és te is tudod, hogy miattad bárhonnan visszajön. - vígasztalt, mire kissé lenyugodtam. Alex mindig betartja a szavát. Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben és nem tudtam kitörölni onnan.

Február vége volt és Alexnek el kellett mennie a szüleivel együtt Londonból. Viszont mielőtt elment megígérte nekem, hogy visszajön és minden olyan lesz, mint régen. Az apja még az iskolából sem íratta ki, de Alex nem járt be. A telefont sem vette fel és úgy igazából elérhetetlenné vált, mi pedig Dave-vel egyre jobban feladtuk. Ő elvesztette a legjobb barátját, én pedig a fiút, akit szerettem. Mert szerettem. És erre túl későn jöttem rá, mert Alex már elment. Azóta olyan vagyok, mint egy hulla. Nem járok bulikba, igazából Kayla-hoz sem megyek át. Csak a szobámban ülök, esetleg Dave szobájában és várom, hogy Alex betoppanjon, azt mondja, örökre visszajött és boldogak legyünk. Pedig tudom, hogy nem fog betoppani. Nem lesz a mi történetünk egy mese, amit majd a kisgyerekeinknek eltudunk mesélni, ha nem tudnak majd aludni. A mi történetünk nem lesz happy end, vagy ha mégis, akkor is küzdeni kell majd érte, mert Alex apja úgy döntött. A fia március másodikán betölti a 18-adik életévét, de ő elköltöztette. Dave-nek és nekem már csak az az egy reménye maradt, hogy Alex amint nagykorú lesz visszajön hozzánk.
- Héy, Dakota, itt vagy? - legyezgetett meg Kayla és aggódva fürkészett.
- Persze, csak elkalandoztam. - mosolyogtam rá erőltetetten, pedig tudtam, hogy Kayla nem veszi be.
- Nem akarsz haza menni? - kérdezte, hangjában a félelem bújkált. Félt, hogy valami hülyeséget fogok csinálni Alex miatt.
- Megkeresem Dave-et. - álltam fel a székemről és elindultam ki az osztályból. Az osztálytársaim mind sajnálkozva bámultak utánam, de egyikőjük sem gúnyolt ki a bánatom miatt. Sőt, amiben tudtak még ők is támogattak.

Fáradtan végig gyalogoltam a széles folyosókon, amik Dave-ék terméhez vezetnek és nem törődtem a kíváncsi tekintetekkel. Siettem, amennyire csak tudtam és amikor végre megpillantottam a bátyámék osztályának ajtaját felszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj. Lenyomtam a kilincset és beléptem a kis terembe. Dave a leghátsó padban ült, körülötte a haverjaival. Mikor meglátott azonnal felpattant és felém indult, így a terem közepén találkoztunk. Se szó, se beszéd a karjaiba zárt és nyugtatóan simogatta a hajam.
- Semmi baj, húgi. - mormolta, pedig ő is ugyanúgy félt, mint én, hogy többet nem látjuk viszont Alex-et. - Haza vigyelek? - kérdezte és óvatosan eltolt magától, hogy szemembe tudjon nézni.
- Nem kell, haza gyalogolok. - feleltem és nyomtam egy puszit Dave arcára. - Csak szólni szerettem volna, hogy elmegyek. - tettem hozzá. Dave megértően bólintott és elindult ki az osztályból, hogy lekísérjen. Szomorúan hozzá bújtam és arcom a puha pulcsijába temettem. - Úgy hiányzik, hogy nem tudom szavakba önteni. - motyogtam és Dave persze azonnal meghallotta.
- Nekem is, húgi, nekem is. De nem akarná, hogy ennyire kifordulj magadból. - válaszolta.
- Nem akarná, de nem tudok mit tenni. Várjam, hogy visszajöjjön, amikor el se tudjuk érni? Dave én várom, de kezd elhagyni a remény is. - suttogtam letörten. Dave még jobban magához húzott és aranyos puszit nyomott a hajamba.
- Tudod, hogy én itt vagyok neked. És azt is tudod, hogy Alex neked sose ígérne olyat, amit nem tud megtartani. - mondta, majd gyorsan megbeszélte a portán, hogy haza engedjenek. Gyorsan elköszöntem a bátyámtól és a fülhallgatómat bedugva haza felé indultam. A kezeimet zsebre dugtam és magamban dalolásztam egészen a házunkig. De ott aztán a földbe gyökerezett a lábam. A fülhallgatót kitéptem a fülemből és a telefonom elhajítottam. Az sem érdekelt, ha összetörik, csak érjek végre közelebb. A szám tátva maradt, de mosoly nem rajzolódott ki rá. Hitetlenkedve bámultam az ajtónk előtt álló alakot, aki zsebre dugott kézzel bámult fel a szobám ablakához. Érkezésemre felém kapta a fejét és boldogan elmosolyodott. Kitárta karjait, én pedig rohanni kezdtem felé. Megszabadultam a táskámtól, megszabadultam a vastag téli kabátomtól és csak Ő érdekelt. A karjaiba vetettem magam, beszívtam a finom vanília illatát és elöntött a boldogság. Mert az ígéreteit mindig betartja...

Sziasztok!
Tudom, elég gyenge rész lett és rövid is, de azért remélem tetszeni fog. :) Sietek a folytatással.
Puszi: Rory