Állati szerelem! (Befejezett +Extra)

Hova tovább?

Martinnal vagyok a suliban. Csak mi ketten. Épp ölelkezve beszélgettünk majd egyszer csak szembe fordít magával egy csókért és már majdnem összeért a szánk mikor hirtelen éreztem valamit nekivágódni a hátamnak és felriadtam ebből a gyönyörű álmomból. Felkiáltottam majd anyukám hangját hallottam meg.

- Chris! Miért fekszel az ajtóban? Te ruhában aludtál? Tanultál egyáltalán mára? Indíts készülődni és ne felejts el bepakolni mára! – szidott meg és kiment.

- *Csak azért látom ilyen gonosznak, mert tegnap csalódtam a szüleimben és most látom igazi valóját, vagy csak nagyon mérges rám még mindig?* - kérdeztem magamban. De nem volt mit tenni. Felöltöztem majd összepakoltam, tyúkokat etettem és mentem is volna a suliba mikor is apám megállított.

- Hova-hova fiam? – lépett mögém.

- Öm... Suliba? – néztem rá furán.

- Majd én, elviszlek. – vette elő kocsi kulcsát – Meg akarok győződni arról, hogy hozzá sem szólsz ahhoz a fiúhoz. – nézett rám szigorúan.

- De ha nem mondhatom el neki, miért nem beszélhetek vele, akkor nem fog békén hagyni. – magyaráztam el, de ő csak megcsóválta fejét majd így szólt.

- Ha nem szólsz hozzá, és nem is nézel rá, akkor venni fogja a lapot és lekopik rólad. Na, nyomás a kocsiba! – kiabált rám és gyorsan bepattantam a kocsiba. Pár perc alatt oda is értünk és mikor kiszálltam a kocsiból Martin még nem volt ott majd apám tartott még egy rövid prédikációt arról, hogy hozzá ne merjek szólni Martinhoz, mert azt úgy is megtudná valahogy. Mikor ezt befejezte hallottam a hátam mögül, hogy Martin megszólít. Mikor oda fordultam a vidáman mosolygó fiúval találtam szembe magam mire szívem összerándult.

- Chris! – szólt rám apukám erélyesen mire rá pillantottam, majd szomorúan vissza Martinra, akinek arcáról eltűnt a mosoly én pedig lehajtott fejjel elsétáltam mellette be a suliba. Ő csak bámult maga elé majd apámra nézet, aki egy szigorú pillantás keretein belül elhajtott. Martin gyorsan utánam futott.

- Chris, mi volt ez? Valami baj van? – kérdezősködött, de én nem feleltem neki – Tettem valamit, vagy pont, hogy nem? – követett és miután én erre sem válaszoltam kicsit ingerülten állta el az utat a lépcsőnél – Miért nem válaszolsz nekem? – akarta megragadni a vállam, de én hátrébb ugrottam és befutottam a mosdóba. Szörnyen éreztem magam, amiért nem válaszolhattam neki, de félek, mert ha apám azt mondja, valahonnan megtudja akkor az úgy is lesz. Mikor meghallottam a jelzőcsengőt, idejét éreztem annak, hogy felmenjek osztályomhoz, de előtte kikukucskáltam az ajtón. Miután csak egy másik osztály női tagjait láttam a terem előtt üldögélve beszélgetni nagy levegőt vettem és kimentem. Ahogy befordultam a lépcső felé hirtelen éreztem, hogy valaki tolni kezd és mikor már a falhoz értem láttam, hogy nem más tette ezt, mint Martin. Megijedtem azon, hogy milyen hirtelen tette ezt, de igaz, ha láttam volna nem jöttem volna ki. Szívesen kikerültem volna, hogy felrohanjak, de a két karja közé fogott a falnak szorítva így nem igazán tudtam volna megtenni. Zavarba esve lehajtottam fejem, mert nem tudtam volna szemébe nézni mindezek után.

- Ki vele mi a baj? – kérdezte közel hajolva, fülembe súgva. Most már nem tehetek mást. Muszáj válaszolnom.

- Én... Én nem szeretnék többé veled beszélgetni. – hazudtam lehajtott fejjel. Martin viszont felhajtotta fejemet államnál fogva és szemembe nézve a következőt kérdezte.

- Te nem akarsz, vagy az apád nem akarja? – kérdezte komolyan én meg nem tudtam volna szemébe hazudni. Ajkaim kicsit megremegtek, szemeim pedig kezdtek könnyesedni. Martin eltávolodott majd szelíden rám nézett, ezután pedig elindultunk egymás mellett felfelé a teremhez. Mikor bementem helyemre ültem ahova természetesen Martin is leült. Jelentett az egyik fiú és leültünk a helyünkre. Míg a tanár elkezdett előkészülni az órára Martin hátamra tette tenyerét és szelíden megsimogatta azt. Én csak szomorúan bámultam magam elé majd neki dőltem.