Miért a lovak?

13.

Az anyám és egy idegen pasas állt, a kanapé előtt. Kiváncsian néztek rám. Ahogy én is. Anyám ránézett Martinra és a nagyimra ahogy a pasas is.

- Mi történt veled, Alexa? - lépett oda hozzám anya, aggódás látszott a szemeiben, ch mintha valaha is aggódott volna értem...csak a munka és a munka

- Semmi extra - forgattam szemet- De, - néztem a még ismeretlen pasasra- ki ő? 

- Ő az új barátom - hogy mi?! Apával elváltak?! - 

A pasasnak hosszú, barna fürtjei voltak, rövid újjúban volt szóval láthatom a karján a tetkókat, Harry hogy kicsit levegőhez jusson a pulcsija nyakát kinyújtotta a bal, és jobb oldalra így tisztán láthattam hogy a két kulcscsontja felett az egyik oldalon egy "1957" míg a másik oldalon egy "1967" szerepel, a karján is vannak tetkók. Kicsit el időzhettem rajta mivel Harry felnevetett. 

Megráztam a fejem hogy magamhoz térjek és készültem felállni a kerekesszékből de Martin a vállamnál fogva visszaültetett. 

- Szia, Alexa igaz? - lépett oda hozzám Harry és lehajolt picit, szembe találtam magam a zöld szemeivel és egy csábos mosollyal na meg persze gödröcskékkel. 

Szemet forgattam 

- Martin, vidd fel Alexát én addig beszélek Anne-vel 

- Nem, nem majd én felviszem. Legalább beszélgethetünk kicsit - szóval Harry feltolt nagy nehezen a lépcsőn be a szobámba, ott segített nekem kiszállni és az ágyra ültetett. 

Leült mellém 

- Ne hidd azt hogy most már te vagy az apám!! Soha nem leszel az! Soha.. - fakadtam ki oly' hirtelen hogy még ő is meglepődött. 

- Azt hittem, hogy apád mindig dolgozik és anyád is, így igazából nem is volt apád - fogta meg a kezem. 

- Igazad van - sóhajtottam- sajnálom..

- Semmi baj, Alexa figyelj, ígérem én törődni fogok veled, és anyád is kevesebbet fog dolgozni - mosolygott rám. 

- Tényleg?.. -szipogtam. 

- Igen - ölelt magához gyengéden, és én fel karommal viszonoztam. 

Elengeded és ezután elbeszélgettünk jó pár órát és anyuék is csatlakoztak, ilyen sokan még nem voltak a szobámban. Harry és anyu megdicsérte a szalagokat és a kupákat. Na meg az érmeket. Martin csak ült az ágyamon, csendben, szerintem nem igazán tudott mit hozzá fűzni a beszélgetéshez.