A Fehér Oroszlán | Írás alatt📝

1. Fejezet - A találkozás

Az élénk növényzetű erdő nyugalmát megzavarta a hangos szavak áradata. A hangok okozói egy csapat kiránduló emberke volt. Nem csoda a hangzavar, hisz mindegyikőjük különböző érdeklődéssel lépkedett a természet birodalmában. A kirándulók elején lépegettek a vezetők, kik szeme előtt csak a cél lebegett: eljutni az erdő mélyén lakó - egykor erdész - Öregapóhoz. Középtájt haladtak az erdő felé kevés érdeklődést mutató diákok, egyben a ricsaj okozói. S hátul ballagtak a természet iránt érdeklődő tanítványok, akik ámulattal figyelték az erdő élővilágát, és diskuráltak a természet lágy ölén történt élményeikről. Ám ennél hátrébb is volt egy tanuló, ki nem más, mint Elina. Épp élete nehéz időszakát élte meg; egykor a legjobb barátnőjének vélt személlyel megromlott a kapcsolata, s régi hímnemű pajtása' is elhanyagolta, kerülte őt messziről. Így, nem volt kivel megossza bánatát, gondterhelten lépésről lépésre nehezült rá gondolatainak ereje. Ekkor bevillant egy gondolat. Rögtön mosolyra derült. Minek búslakodni, mikor egy csodás világ létezik, él, virágzik körülötte? A természet soha sem bántotta, számára menedék a zöldellő növényzet élővilága. Lágy szellő felröpítette barna tincseit, barnás szemei csillogóan kémleltek a fák végtelen univerzumába. Madarak megnyugtató éneke a harmónia csodája felé kalauzolták tudatát. Felpillantott a fák hullámzó lombjaira, képzelete által a szél süvítő hangja élesebbé vált. Néhol a levelek tömegén átszűrődő fény megvilágította a rengetegnek néhány pontját. Nem messze Elinától is tündökölt a napfényben egy szellőrózsa. Hófehér szirmaival üdén nézett a nap sugarai felé. Hármaslevelei kecsesen ringatóztak a lágy fuvallattól. A lány ámulattal figyelte az angyal szépségű virágot, gondolta magában: Ezt le kell fotózni! - kutatni kezdett a hátitáskájában, ám fényképezőgépet sehol nem talált. Akkor marad a telefon... - morfondírozott tovább. Előhúzta az időről-időre megviselt készülékét, s gyors mozdulattal bekapcsolta azt. Megnyitotta a kamera alkalmazást, majd az objektívet ráirányította a gyönyörűséges virágra. Lentről, felülről, fejjel lefelé, mindenhogyan próbálta megörökíteni a szellőrózsát. Ám ezzel társai figyelmét is felkeltette. Ki elsőként rászólt, nem más, mint a Pumukli-vörös hajszínű tanárnő. Ifjú éveitől ő is már rég elbúcsúzott, őszhajszálait rejtegeti Pumukli alatt... Ördögi pillantásokat vetett a jó fényképezési irányt keresőre, majd megtörte a fagyos csendet:

- Elina! - hasította keresztbe érdes hangja az erdő zenéjét. Az ijedtében felugró lány barna szempárjába fúrta a tekintetét, s folytatta - Az erdőben nem szabad telefonozni! Csak fényképezőgéppel fényképezni. - szavait méregtől forrva köpte a leány felé.

- De tanárnő, nem talá... - nem tudta befejezni, mivel félbeszakította a pedagógus:

- Nincs de! Tedd el most azonnal azt a telefont! - ripakodott rá idegesen.

- Hát igen! - kontrázott a többi diák, kiknek zsebükben ugyanúgy ott lapult a telefon, használatra készen. A tanár -aki egyben osztályfőnökük is- orrát fent hordva hátat fordított, és elindult, mintha mi sem történt volna.

- Hogy lehetsz ilyen szerencsecsomag? - rivalltak rá még többen a tanárnő távozását látva. Émelyegve, de gyorsan belesüllyesztette táskája mélyére a készülékét. Remegve állt, s bénultan a hirtelen jött fájó szavaktól.

- Nem lehet igaz, hogy mindig ilyen hülyék miatt kell megálln...! - kezdtek elmosódni Elinának a szavak végei.

- Látod te idióta, senki se szere...! Ne merészelj visszapofázn...! Miér... kell ilye... - s lassan kezdett minden szó összemosódni. Könnyek homályosították látását, a bántó szavak fájdalmasan mardosták belülről. Feje még jobban lüktetni kezdett, mikor körbenézett, és csak az őt szidalmazókat pillantotta meg a homályon át, élén a volt legjobb barátnőjét. Érezte, ha itt marad, váratlanul össze fog esni, ezért meggondolatlanul futásnak eredt az erdő mélyére. Erre páran csak legyintettek, nyugtázva, hogy Elina egy kész idegroncs, s ezzel tovább is álltak. Eközben a lány léptei alatt a növényzet búsan rogyott össze, érezte, az a pár figyelő szempár lyukat vájt a hátán. Egy utolsó pillantást vetett lenéző társaira, majd sprintelve a domboldal váratlan kibukkanása mögé loholt. Cserjék zárták körbe jelenlegi menedékét, akár egy kuckó. Biztonságát látva, hirtelen a földre rogyott, ezzel egy időben lelkileg is összeroppant. Zokogása néma, háta rázkódott a sírástól. Nem érdekelte, hogy a többiek már rég tovább álltak, vagy épp az, hogy társai mit gondolnak róla ezután. Nem érdekelte semmi, csak is a marcangoló szavak hagyta sebek nyilallása. Nem értette miért támadja mindenki, miért utálta meg mindenki. Csupán csak legjobb barátnőjét, s egy régi fiú barátját veszítette el, akibe lassan kezdett beleszeretni. "Csupán". Ennél a szónál még inkább rákezdett a zokogásra. Mindent, ami a közösségi létében fontos volt, elveszítette. Rosszabb nem is lehetne - gondolta magában. A sors meghallotta e gondolatát: Váratlanul egy hatalmas fehér oroszlán tört utat magának a cserjék közül. Istenem, meghalok - suttogta. A fehér csoda tömzsi lábainak izmai megremegtek lépésről-lépésre, sörénye egyenletesen hullámzott lépteitől. Szürkéskék szemeit mélyen a lány tekintetébe fúrta. Mintha egészen a lelkemig látna. - jegyezte meg magának Elina nagyon halkan. Egyre csak közeledett az ülő helyzetben lévő lány felé a hatalmas állat. Minden egyes lépéssel, eggyel nagyobb halálfélelmet érzett magában. Torkában nagy gombóc keletkezett, gyomra iszonyatosan szorított a félelemtől. Kisírt szemei még jobban sajogtak, egész testével remegett. Pánikjában szemeit lecsukta, elfogadva a halál bekövetkeztét. Hallotta, ahogy a jószág szuszogása egyre hangosodik... Azonban abbamaradt a monoton lihegés. Azt vélte pár másodperc után, hogy csak egy rossz álom volt ez az egész.