By Your Side ＳＺＵＮＥＴＥＬ

I. fejezet [8.rész]

Bedőltem az ágyamba, és vártam. Hogy mire? Talán egy égi jelre...vagy talán csak arra, hogy a világ összes gondja, ami a vállamon volt, hirtelen eltűnjön, és újra egy 2 éves gyermek lehessek a szüleim szemeiben.
Persze, megint itt járok. Az önmarcangolásnál. Csodálatos. 😒 Másnál miért is járhatnék?!
Az a legszebb, hogy a szüleim mind tudják, hogy én egyetlen egy embert szeretek tiszta szívemből, és még is azt akarják hogy helyette Manolival legyek. Elegem van! Mindenből.

Az elmúlt 24 órában, nagyon sokszor mondom hogy elegem van, bár...ez igaz is. Elegem van.
Azt hittem, hogy könnyebb lesz minden, de (sajnos) tévedtem.

-Kicsim!-kopogott anya a szobaajtón.

-Igen?-kérdeztem.

-Készülj el gyorsan. Indulunk.-hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Adj 10 percet.-dünnyögöm.

-Siess!-nevet fel, majd hallom távolodó lépteinek zaját.

Ő az egyik ember az életemben akit még ha akarnék sem tudnék megbántani. Anya lelke, úgy mondd...Hamar gyógyul. Ha mondanak neki valamit, vagy felveszi de nem érdekli, vagy lepereg róla. Emlékszem, mesélte nagyon sokszor, hogy a gimiben sem tudta senki megbántani. Még akkor sem, amikor megtudta, hogy terhes a suli (egyik, ha nem az egyetlen) rosszfiújától.  A kapcsolatuk először csak egy ilyen futó kaland lett volna, ugyan is anya szerelmes volt apába, de apa nem érzett semmit anya iránt. Na igen, és akkor jöttem én a képbe, és hoztam őket végleg össze. Apa szépen, lassan beleszeretett anyába, anya meg már alap szerette, de ez a szerelem még nagyobb lett, és egyszer én is így akrok szeretni, ahogy ők szeretik egymást.

Emlékszem az első szerelmemre.10 éves voltam. A szembe szomszédba költöztek. Átjöttek vacsorára, és megismerkedtünk. Nagyon sok közös volt bennünk, és talán ez fogott meg benne. Ő 12 éves volt. Minden nap beszélgettünk, és minden nappal egyre jobban szerettem. Nevetséges, mert egy 10 éves hogy lehetne szerelmes?! Én az voltam. (Azóta nem😂) Egy suliba jártunk, de ő két évfolyammal fentebb. Az egyik nap, amikor hazafelé mentem, utánam futott. Kb.már 7 hónapja itt voltak. Bejelentette, hogy el kell költözniük. Sírtam. Igen, neki sírtam ki magam.

《Visszaemlékezés》

-Sajnálom!-törölte le a könnyeimet.

-Miért kell elmennetek?-kérdeztem meg azt ami a legjobban érdekelt most.

-Nem tudom. Anyáék azt mondták, hogy az titok.-szomorodott el.

-Ugye, nem felejtessz el?-kérdeztem tőle zokogva.

-Dehogy felejtelek el!-könnyezett.

-Ígérd meg, hogy még találkozunk.-mosolyodtam el.

-Kisujj becsszó.-nyújtotta az említett testrészét, én pedig rákulcsoltam az enyémeket, és megráztuk.

-Mikor mentek?-kérdeztem egy szomorú mosollyal tőle.

-Holnap.-válaszolta, mire megint elsírtam magam.

-Hiányozni fogsz.-öleltem magamhoz.

-Te is nekem hercegnőm.-suttogta.-De ígérem neked, hogy egyszer még az enyém leszel.-tette hozzá, amit akkor, abban a pillanatban nem nagyon értettem.

Finoman eltolt magától, majd adott egy puszit a számra. Hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagy lány vagyok. Elmosolyodott az értetlen arcom láttán, én pedig elpirultam, ami vigyorgásra késztette.

-Haza kísérlek!-mosolygott, mint a tejbetök.

-Nem muszáj.-ráztam meg a fejem.

-Azért...a barátnőmet illendő hazakísérni.-kacsintott, mire az a fura érzés újra úrrá lett rajtam.

-Ba...Barátnő?-kérdeztem tőle tátott szájjal.

-Hát..-vakarta meg a tarkóját.-Igen.-bólogatott mosolyogva.

-Hát jó.-rántottam meg a vállam, majd elindultunk hazafelé...

[...] A bejárati ajtóhoz érve, megálltunk, majd egymással szembe fordultunk. Tudtuk mind ketten, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látjuk a másikat. Éppen ezért kihasználtuk azt a pár percet.

-Nem jössz be? Szívesen látnának apáék is szerintem.-mosolyogtam rá, mire ő is ejtett egy halvány mosolyt.

-De, végülis...Nem vesztek vele semmit. Max.Andy kiherél.-húzta el a száját, mire én röhögve vállba csaptam.

-Hülye..-nevettem tovább.

-De a te hülyéd.-kacsintott.

-Hát persze.-forgattam meg a szemeimet.

-Ne forgasd! Fent akad.-mutatta a mutató ujját.

-Na gyere..-sóhajtottam fel, mire kinyitottam az ajtót, és magam előtt beengedtem, mivel én egy ilyen nagyon udvarias gyerek voltam. 😂 A házba lépve megcsapott az a jellegzetes "Otthon, édes otthon" illat. Imádom ezt az illatot, és nem véletlenül...Mivel a vanillia, és a mentol keveredik, ami valami csodálatos elegyet alkot. Elordítottam magam.

-Itthon vagyuuunk!-ordítottam.

-Vagyunk?-lépett elő anya.-Áh..Szia drágám.-ment oda legjobb barátomhoz anya, majd puszilta meg.

-Felmegyünk a szobámba. Majd jövünk vacsizni.-mosolyogtam anyura.

-Persze. Nyugodtan, menjetek csak.-mosolyodott el halványan, mivel ő is nagyon jól tudta, hogy ez az utolsó délután amit együtt tölthetek vele.

Felrohantunk a szobámba, majd elterültünk az ágyamon. Csak feküdtünk egymás mellett, szótlanul. Nem kellett, hogy bármelyikünk is mondjon bármit is. Szavak nélkül, csupán a szemkontaktusból megbeszéltünk mindent. Közelebb húzódtam hozzá, mire ő átölelt. Így feküdtünk tovább, ölelkezve. Vajon, külső szemmel mit gondolhatnak az emberek?! Két tizenéves fekszik egymást ölelve egy ágyon, és már az alvás határán vannak. Hát, semmi rosszat. Az biztos. Csupán két ölelkező gyerek, akik már most érezték egymás hiányát. Lassan elaludtunk. Reggel egyedül ébredtem. Elment. Itthagyott, örökre. El sem köszönt tőlem...

《Visszaemlékezés vége》

Igen, elment. Otthagyott. Azóta nem láttam, nem beszéltem vele. Az a legszebb, hogy nevet változtatott. Most 19 éves. Azt ígérte, hogy találkozunk majd. Azóta a nap óta eltelt 6 év. Egyszer sem keresett, pedig ő jól tudta, hogy hívnak, és a telefon számát is tudta a szüleimnek. Bár, mit is hittem én? Hogy azt a lányt, akivel 12 évesen jóban volt, majd keresni fogja? Hogy tartani fogja vele a kapcsolatot? Hogy elmondja minden nap neki, hogy mennyire szereti/szerette, és hogy mennyire hiányzik/hiányzott neki? Igen, pontosan ezt.
Hiú remények, és ábrándok. 2 éven keresztül vártam, hogy csak egy kurva üzenetet küldjön anyáméknak, de nem tette. Anyáék azt mondogatták folyamatos, hogy ne adjam fel. "A remény hal meg utoljára", de annak a  reménynek ami bennem tombolt, réges régen kihunytak a "fényei".
Az igazi neve a fiúnak egyébként, (persze amit megismertem) Zayn White.
Nem tudom, de remélem, hogy egyszer még újra összefutnak útjaink.

Gondolataimat elhesegettem, majd gyorsan lerohantam az előszobába, ahol anya várt rám.

-Imdulhatunk.-kaptam fel magamra a kardigánom, és az Adidas cipőm.

Kilépünk a házból, ahol már ott áll az anya autója. Egyébként, egy autó családból valók az autójaink. Anyának egy rózsaszín Mercedes Benz-C63 van, amit nagyjából 3 hónapja vehettek neki, amikor lerakta a KRESZ-t. Beülök az anyósülésre, amíg anya a vezetőihez, majd már indulhatunk is. Gyújtást ad, majd már indulunk is. Csak ketten. Nem is tudom, hogy mikor volt ilyen anya-lánya bevásárlási túrában részem utóljára. Talán fél éve, ha nem több. De most bepótoljuk. (😉)