Koponya Sziget

4. - Csábítás

A hajóbörtönben ültem és unottan lóbáltam a lábam... A mellettem lévő cellában a legénységem fejtette ki éppen a "nagyratörő" szökési tervüket... Persze ezt olyan hangosan sikerült, hogy szerintem még a fedélzeten is hallották... Ostoba fajankók! De mindegy is... Rájuk úgysem számíthatok...

-...igen, igen. Te eltereled a katonák figyelmét... Addig én, -itt büszkén kihúzta magát- előkészítem a mentőcsónakot a szökésre...

-És mondd, nagyokos... Szerinted nem lőnek szitává az ágyúikkal? -vágtam közbe.

-De, meglehet. Elvégre igen felszerelt fickó ez a Navarro... Van vagy 8 hajója! Persze nem olyan nagy, mint a... -nem engedtem, hogy befejezze, ugyanis felpattantam a helyemről.

-Hogy mit mondtál? -kapaszkodtam bele a minket elválasztó rácsba.

-Ömm... Hát azt, hogy van legalább 8 tetves bárkája...

-Neeeem... Nem az! Előtte mit mondtál? -a szerencsétlen csak makogott, úgy próbált visszaemlékezni az előbbi mondatára... Reménytelen... - Azt mondtad, hogy Navarro? -húztam össze a szemem.

-Igen, igen! Az az ipse, aki fogva tart minket... Az a szépfiú...

-Ó, hogy az a... -löktem el magam idegesen a rácstól.

A kezemet tördelve járkáltam fel alá. Ilyen nincs... Annyi spanyol van ezen a szerencsétlen világon... És nekem pont Navarrót kell kifognom? Most örülnöm kéne, hogy helyben vagyok, de a helyzetem aggasztó volt. "Navarronál van a térkép... És mostmár a gyűrű is!!" gondolkoztam hisztérikusan. Ez nem volt így jó... Nagyon nem tetszett...

-Valami baj van, kapitány? -szólalt meg Marcus, aki eddig csöndben gubbasztott a sarokban. Ekkor körvonalazódott bennem a tervem.

Egy laza mozdulattal hátradobtam a hajam és ránéztem.

-Nem, dehogy... Csak tudod nagyon fázom... Kéne valaki aki felmelegít...

Marcus rögtön felpattant és a rácsokhoz sétált. Vetettem egy oldalpillantást a minket felügyelő spanyol őrre, aki igen furcsán méregetett bennünket. ...eddig jó!

Átnyújtottam mindkét kezem a rácson, amit rögtön meg is ragadt és csókolgatni kezdett. Fejemet elfordítottam, hogy leplezzem undorom, majd felvéve egy angyali vigyort újra rászegeztem a tekintetem. Ez a három félnótás nem kapott nyakonöntést, így ők még részegek voltak. Ezt használtam ki. Vagyis... Inkább az őrkatona kitüntető figyelmét, amivel ittlétem óta folyamatosan megajándékozott. (értsétek: leplezetlenül bámult) Nem kellett sokáig várnom, a spanyol a rácsokhoz sétált és ránkszólt.

-Engedjék el egymást! Nem hiába vannak külön cellában! -förmedt ránk. Itt volt az idő a cselekvésre. Ha már így elkezdte a baráti beszélgetést...

-De úgy fázom.... -emeltem rá gyámortalan tekintetemet és a hatás kedvéért még remegtem is egy sort.

Az őr felvonta a szemöldökét.

-Csuron vizes a kabátom... És így nem tudom levenni... -sóhajtottam és a magasba emeltem összeláncolt zezeimet. A két csuklóm közötti vastag lánc éppen olyan hosszú volt, hogy kényelmesen tudjak mozogni, de az tény, hogy a feslett kabátomat nem tudtam levenni így.

-Gyenge próbálkozás... -rázta meg a fejét a katona.

Erre felvettem a lehető legkínlódóbb arckifejezést, és eljátszottam a szenvedő törékeny hölgyet. Mikor már letelepedtem a sarokba és vacogva húztam össze magam, az őr idegesen felpattant.

-A fenébe is! -esett meg a szíve rajtam.

A cella ajtajához sétált, elővette a kulcsot és benyitott. Maga mögött rögtön be is zárta azt, majd odajött hozzám. Felálltam és odatartottam a csuklóm, hogy oldozza el a bilincsimet. Csak az egyik kezemről hámozta le a durva vasat, de ez elég is lett volna, hogy levegyem a kabátomat. Pontosabban: levegye a kabátom. Ugyanis úriember módjára segített ebben a tevékenységben... Lépteket hallottam a lépcső felől, úgyhogy gyorsan kellett cselekednem. Engedtem, hogy visszacsatolja a kezemre a bilincset, de azt már nem, hogy otthagyjon. A láncot finoman átvetettem a nyaka felett és így közelebb húztam magamhoz. Nem menekült. Hallottam, hogy a léptek már itt vannak, és hogy két keménytalpú csizma koppan a padlón. Itt volt a cselekvés ideje. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy az már félreérthető legyen. Szerencsére nem kellett tovább közelednem, ugyanis egy rekedtes férfihang zendült fel kint.

-Maga meg mit művel, Richard?

Szegény katona ilyedten kapta fel a fejét, és gyorsan kibújt a kezeim közül. Zavartan méregette a cipője orrát, mire én is a hang irányába fordultam.
Örömmel láttam, hogy volt akkora szerencsém és pont valami főkatona cuccos jött le ellenőrzésre.

-Én... Én csak... Segítettem levenni a kabátját... -remegett a katona.

-Na persze... Nekem is pont úgy tűnt... -vigyorodott el gúnyosan a felettese.

Én csak felvettem egy ártatlan mosolyt, amint észrevettem, hogy a főkatona engem méreget...

-Rendben... Most mindketten velemjöttök! -adta ki végül a parancsot, mire Richard holt sápadtan kinyitotta belülről az ajtót.

A mogorva spanyol maga elött lökdösve terelgetett a lépcső felé. Még egyszer visszanéztem a legénységemre, akik döbbenten bámultak rám. Kacsintottam feléjük egyet, majd felmentem a fedélzetre. Ezt jól elintéztem...

Ahoy!
Sajnálom, hogy le kellett törölnöm az összes részt, de a telefonom bekattant... Össze vissza rakta ki a részeket, hiába írtam és publikáltam a 4. rész legkésőbb, az 1. rész után rakta ki... Ezenkívül majdnem az összes részt duplán mentette el... Szóval emiatt leszedtem az eddigi összes kirakott részt, és most egyben visszaraktam. Remélem ez nem nagy probléma... Örülnék, ha ezután is támogatnátok, esetleg elolvasnátok újra ezeket a részeket. Még egyszer bocsi!