Koponya Sziget

17. - Lobogó

Már két napja utazgattunk George hajóján, amikor rájöttem, hogy a tervemhez elég sok dolog hiányzik. Például egy ruha, amiben még akár be is engednek a könyvtárba. Meg egy lobogó ami nem sugallja, hogy kalózok vannak a fedélzeten.

-Nincs véletlenül egy angol zászlótok? -léptem oda Georgehoz.

-Kéne, hogy legyen? -nézett rám értetlenül.

-Hát, ha nem akarjuk a bitófán végezni, akkor nem ártana. Mert hát ki is akarunk kötni valahol. Vagy tévedek?

-Igazad van. Valakinek varrnia kéne egyet.

Az elsőtiszt jelentőségteljesen felém fordult.

-Most miért néztek rám? -értetlenkedtem.

-Mert te nő vagy.

-És? Ki mondta, hogy varrni is tudok? - erre a két férfi felvonta a szemöldökét - Oké... Úgy látszik mégiscsak én csinálom... -adtam meg magam.

Visszavonultam a kabinomba és előkotortam egy vitorlafoltozó készletet. Aztán leültem és tisztes távolról méregettem a tűt meg a cérnát. Igazából akkor jöttem rá, hogy nem is tudom, hogy hogyan néz ki az angol lobogó. Meg hogy fogalmam sincs, mit kéne csináljak a tűvel. De aztán összeszedtem magam és elkezdtem próbálkozni. A harmadik félresikerült zászló után kifogytam a piros anyagból, úgyhogy fölmentem a fedélzetre és kivágtam egy kellő nagyságú darabot a kedves elsőtiszt kabátjából. Miután szerencsésen elkészült a remekmű, amit én zászlónak neveztem, felvittem, hogy megmutassam Georgenak. Ignorálva az undorodó fintorát angyalian megkérdeztem:

-Na, hogy tetszik?

A kapitány csak lesajnálóan meredt a textilcafatokra amiket csálén felaggattam egy vitorladarabra.

-Tudod mit? Távolról talán elmegy...

-Kicsit több lelkesedést, ha kérhetem. Elment ezzel az egész napom.

-Ha nem fúj a szél, úgyse látszik.

Odalöktem a pofátlan férfi mellkasához a zászlót és félig sértődötten ráparancsoltam.

-Akkor rakd fel. Legalább te is csinálsz valamit és nem csak a plöttyedt seggedet pihenteted. - mondtam, majd sarkon fordulva a kabinom fele vettem az irányt.

Még hallottam, ahogy George átruházza a feladatot egy közlegégnyre. De hát nem is vártam mást tőle.

Már hatodik napja szeltük az óceánt az angol lobogó védjegye alatt. Ez persze mindig büszkeséggel töltött el. Nem mintha bármennyire értékeltem volna az angolokat. Á, dehogy. Csak végre úgy éreztem, hogy én vagyok a nő a háznál. Esetünkben a hajón. És hogyha én nőként vagyok kezelve, mikor feladatom van, elvárom, hogy akkor is nőként legyek kezelve, mikor férfimunka jön. Éppen a délutáni pihenőmet töltöttem (amire az utóbbi időben igencsak rá voltam szokva), mikor kopogást hallottam az ajtó felől. ...Csak vicceltem. Franc se kopogott. George lendületesen rámtörte az ajtót. Pedig azt hittem, legalább ő tudja, mi az illem. Persze ezt most úgy mondom, mintha én tudnám, mi az... De én fel vagyok mentve, mivel nem én forgok gazdag polgárok köreiben, hogy aztán kiraboljam őket... Khm George. (Én ebből a célból gazdag kalózok köreiben forgok..) Szóval ráérősen felültem az ágyamban és rámeredtem.

-Hana, drágám. Már két napja csak itt gubbasztasz. Kezdem hiányolni a társaságod.

Felvontam a szemölldököm.

-Ez hízelgő... -mondtam, majd újra elterültem az ágyon.

Most, hogy mondja, tényleg nem nagyon jártam ki a fedélzetre. Leszámítva persze azt, mikor az ágytálamat ürítettem a vízbe, vagy sajtot loptam a raktárból. Persze az nem számít lopásnak, hiszen az étel kijár nekem.