Koponya Sziget

6. - A gyűrű

-Most mit fogunk csinálni? -nyafogta Richard, miközben leültem a homokba- Ez egy sziget... Nincs kiút...

-Elhallgatnál végre? -csattantam fel- Elegem van a hisztériádból! Ostoba voltál, hát viseld a következményeit! És lehetőleg ne rajtam vezesd le a feszültségedet...

-De hát te tehetsz mindenről!!

-Nem egészen. Tudtommal nem én hiszek a szirénekben... -röhögtem fel- Amúgy meg... Igazad volt. Szirén vagyok...-mosolyodtam el ördögien- És alig várom, hogy elaludj... -húztam az agyát- Ugyanis ha leszáll az éj, megtámadlak és lerágom a husodat a csontodig... És aztán... Visszamászok a vízbe és elúszok erről az átkozott szigetről... -nyaltam meg a szájam szélét.

Richard ilyedten pislogott rám, mire a fejemet fogva sóhajtottam egyet.

-Látod, öregem... Ez veled a probléma. Gyáva vagy és hiszékeny... Ezért is dobtak ki téged. Csak hogy tudd.

Félelmét felválltotta a harag.

-Hazudsz! Hiszen miattad vagyok most éppen egy szigeten, és várom az éhhalált!! Miattad, mert kihasználtál!! Mert meg akartál szökni!

-Nem... Nem szökni akartam...

-Hát akkor?

Mosolyogva a zsebembe nyúltam és előhúztam belőle a gyűrűt. A vörös ékkő megcsillant a napsütésben.

-Hát, barátom... Ezt akartam visszakapni.

-De hát hol, és mikor? ...Hogyan??

-Visszaloptam. Amikor talpra állított. -vigyorogtam.

-És? Ez segít? Segít kijutni erről a szigetről?

-Hát persze. Biztosan.

-És hogyan?

-Na látod, ezt még én sem tudom...

Szenvedő ábrázattal leült mellém a homokba, és a csillagos eget kezdte kémlelni. Én meg közben azon agyaltam, hogyan lehetne használni ezt a gyűrűt. Forgatni kezdtem az ujjaim között (amikre ráférne egy körömvágás) és nézegettem a jelet, ami bele volt karcolva. Az ormótlan ékkő felragyogott a holdnak a fényében. Ekkor bevillant egy gondolat. Megpróbáltam felnyitni a gyűrűt... ...és sikerült!!! Hogy én milyen okos vagyok... Az ékkő nagy nehezen felnyílt, így láthatóvá vált alatta a gyűrű felülete. A talapzatban, ami a vörös kristályt tartotta, fellelhető volt... egy napóra... Várjunk... Mi? Minek nekem egy napóra? Nem volt időm gondolkodni, mivel egy dallam csendült fel, egy csilingelő hang. Richard felkapta a fejét.

-Hát ez jó! -röhögtem fel- Ez tetszik! Megtartom!...

-Ezt meg hogy? -ámult el a spanyol barátom.

-Kinyílt... -válaszoltam nemes egyszerűséggel.

A dallam lassan abbamaradt, mire a gyűrű visszacsukódott. De cserébe fényleni kezdett. A vörös fény egyre erősödött, szélvihar kerekedett a sziget körül, majd egy utolsót villant, mire egy különös erő süvített végig a látóhatár felé, majd eltűnt a szem elől. Olyan hirtelen lett csend, amilyen gyorsan jött. Nem mozdult többet semmi, szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Döbbenten bámultam a kezemben heverő gyűrűre.

Ebben a pillanatban két hajó is megrázkódott. Az egyik fedélzetén Navarro, a másikén Jack Sparrow állt. Navarrot szembecsapta egy erős széláradat, ami majdnem ledöntötte a lábáról. Ugyanekkor borzasztó fájdalom nyilalt az egyik ujjába. Odakapott és magához szorítva a kezét próbált küzdeni a kínnal. Ekkor lenézett a kezére és idegesen felpattant.

- Hol van? Hová tűnt a gyűrű??? Az a szajha!!!... Ellopta!!

Tajtékozva fordult a horizont felé, ahol egy vörös pont világított. Az apró fényforrás a következő pillanatban eltűnt. A kapitány összehúzott szemöldökkel bámult maga elé.

-Talpra, csürhe banda!! -üvöltötte el magát- Visszafordulunk!! -mondta majd betrappolt a kabinjába és bevágta maga mögött az ajtót.

Eközben a szigeten ültem én és elégedetten dőltem hátra a homokba.

-Ez mi volt?

-Én tudjam?-kezdett elegem lenni Richard kérdéseiből. De most még ő sem ronthatta el a kedvem.

-Ez megment minket?

-Téged nem... De engem bizonyosan.

-Tessék?

-Jól hallottad.

Egy pillanatra elcsendesedett (de kár hogy csak egy pillanat volt), majd újra rámnézett.

-Akkor most mit teszel?

-Várok.

-Kire? A megmentőre? -kérdezte gúnyosan.

-A bátyámra.

Lefagyott.

-Sparrowra?

-Igen. Ki másra?

-Jack Sparrowra?

-Kapitány. Jack Sparrow kapitány. -javítottam ki.

-És eljön? Érted?

Fogalmam sem volt, hogy mire volt jó a gyűrű, de valami belső megérzés azt súgta, hogy így van, ahogy mondtam. Igazából az egészet rögtönöztem... De most már mindegy volt. Fent kellett tartanom a látszatot.

-Hát persze! Eljön... Hamarosan itt lesz. -mosolyogtam, és ezzel magamat is megnyugtattam... És ezután vártam...