Ígértük

24. Ne haragudj...

december 31.

Pár centire a cipőm orra előtt, hullámok nyaldosták a homokot. A hideg víz csendesen fodrozódott, de elnyomta a hangját a fülembe süvítő jeges szél. Egyértelműen fáztam, mégse akartam visszamenni a szülői otthonba. Mióta Jimin elment, már egy jó pár óra eltelt és minél többet bolyongtam a kihalt házban, annál magányosabbnak éreztem magam. Tudtam, hogy nem fog egyhamar hazajönni, ezért elhatároztam, hogy amíg fel nem hív, a tengerparton fogom megvárni. Mindenhol jobb volt, mint egyedül, abban a lakásban.

Hátrébb léptem a víztől és pár méterrel odébb, leültem a homokba. Átkaroltam felhúzott lábaimat és az államat a karjaimra támasztottam. Elnéztem a vízen megcsillanó, bágyatag fényű napsugarakat, amik csintalanul játszadozva rebbentek meg a lapos hullámokon, ahogy a szél végigsöpört a felszínen. Fejem fölött a halványszürke, ködös égen apró felhőfoszlányok lézengtek és a levegő párától volt nehézkes. A sós illat betöltötte az orromat, ahogy egy mélyet lélegezve beszívtam a tenger illatát. Hiába próbáltam sóhajokkal enyhíteni a mellkasomat nyomó magányon, az érzés teljesen a hatalmába kerített. Lehajtottam a fejem, homlokomat a karomra támasztottam. Percekig küszködtem a könnyeimmel, nem akartam szomorú lenni. Boldognak kéne lennem, elvégre kibékültünk Jiminnel. Tisztáztuk a félreértéseket, de mégis... miért érzem magam ennyire egyedül? Fáj... nagyon fáj, mintha örökre magamra hagytak volna.

Váratlanul valaki puhán mögém lépett és mire feleszméltem, egy nehéz test nehezedett mögém a homokba. Erős karjaival átölelte a törzsemet és miközben homlokát a hátamnak támasztotta, hallottam hangos szusszanásait. Felkaptam a fejem, mire megpillantottam két, fényes, fekete bakancsot mindkét oldalamon és a hozzájuk tartozó, lazán behajlított lábakat. Ott volt, szorosan mögöttem, de nem bújt hozzám jobban. Meghagyta nekem a teret, mégis birtoklónak éreztem a mozdulatait.

- Ilyen hamar végeztél? – kérdeztem megköszörülve a torkomat.

- Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy te, teljesen egyedül vagy otthon – hangja rekedtesen csengett, ahogy hüvelykujjával megsimogatta az oldalamat.

- Miért nem hívtál fel?

- Meg akartalak lepni. Mikor nem találtalak a házban, kicsit megijedtem, hátha mégis hazamentél.

Csöndesen hallgattam a szavait. A hátam tiltakozóan megfeszült, de nem toltam el őt magamtól.

- Jimin... mondtam, hogy jól megleszek.

- Ne haragudj... - súgta erőtlenül, de hallottam a hangján, hogy nem erre a mondatomra válaszol.

Valami másért kért bocsánatot. Olyasvalamiért, amit én még meg se fogalmaztam magamban.

- A barátaid nem fognak hiányolni? Menj vissza, látod, jól vagyok – a kelleténél talán ingerültebben szóltam hozzá, de nem bántam meg semmit.

- Dühös vagy?

- Nem, nem vagyok – vetettem oda és inkább rosszkedvű némaságba burkolóztam.

Semmi okom nem volt rá, mégis ideges lettem.

- Érzem rajtad. Mi a baj?

- Nem tudom.

- Az, hogy elmentem?

- Nem tudom, Jimin.

- Tudtam, hogy nem kellett volna, ott hagyjalak...

- De mégis itt hagytál! – csattantam fel és ki akartam bontakozni az öleléséből, de nem hagyta.

Feladva az értelmetlen próbálkozást, erőteljesen kihúztam magam és ezzel elértem, hogy már ne rajtam támassza meg a fejét.