Ígértük

7. Nem fog megtörténni

november 05.

Felemeltem a bögrémet és elnéztem benne a fekete folyadékot. Nagyon nagy szükségem lett volna most arra, hogy felébredjek, de minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. A fejemben beadási határidők és információk tömkelege cikázott, nem hagyva nyugodalmat nekem. Visszatettem a csészémet az asztalra és megdörzsöltem az arcomat, hogy serkentsem a vérkeringést. Hirtelen megrezzent a telefonom és felvillant a képernyő a könyököm mellett. Azt hittem Jimin írt, de tévedtem.

Taehyung: Szia Mina

Kellemes meglepetésként ért a fiú üzenete és lelkesen vettem kezembe a készüléket, hogy válaszoljak neki.

Én: Oh, Szia Tae! 😃

Taehyung: Jimin olyan furcsa

Én: Furcsa, de aranyos 😉

Taehyung: Nem, most komolyan

Taehyung: Folyamatosan arról beszélt hogy bánjak jól veled meg ilyenek aztán azzal folytatta hogy megkérdezte barátként kedvellek-e téged és aztán egyszerre elnémult és azt mondta hagyjuk és csak úgy otthagyott. Azt se tudom mi a franc folyik itt 😂

A szívem majdnem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam az üzenetét. Gyorsan visszaírtam neki.

Én: Mivan.

Taehyung: Pontosan ez volt a reakcióm 😂😂

Taehyung: Te sem tudod mi üthetett belé?

Én: Nem. Tanácstalan vagyok.

Taehyung: Ja jó

Taehyung: Igazából még azt is elmondta nekem hogy van valaki akit kedvelsz

Vártam egy pár másodpercet mert nem tudtam mit is válaszolhatnék erre.

Én: Hazudott

A válasz azonnal megjött.

Taehyung: Nem úgy tűnt

Taehyung: Nem én vagyok ugye?

Én: Dehogyis! Nem.

Taehyung: Egy pillanatra azt gondoltam hogy én vagyok mert folyamatosan ilyen dolgokkal bombázott hogy bánjak jól veled meg vigyázzak rád de örülök hogy kiderült hogy csak tévedés volt és én reagáltam túl az egészet 😂

Én: Oh, 😂 igen...

Taehyung: Mindenesetre beszélned kéne vele hogy egy kis értelmet verj bele mert nem értem pontosan hogy mi is történik vele.

Én: Oké

Taehyung: Mennem kell

Taehyung: Majd beszélünk 😊

Én: Aha, szia...

Nagy koppanással landolt az asztalon, a kezemből kicsusszant telefon. A tenyerembe temettem a homlokomat és összeszorítottam az ajkaimat. Mégis miért így kellett történnie? Ezzel most mindent elrontott... Ekkor egy név villant fel bennem: Jimin

Ennek a hatására több érzelem is átsuhant rajtam; harag, megbánás és csalódottság. Újult erővel kaptam fel a telefont és tárcsáztam a fiú számát.

- Jimin!

- Szia! – köszönt a vonal túlsó feléről.

- Elmondtad Taehyungnak? – vontam kérdőre hevesen.

- Pontosan mit?

- Hogy kedvelem.

- Sohase tennék ilyet – szökött fel magasra a hangja.

- Park Jimin! – csattantam fel.

Kétségbeesett hazugsága, talán még jobban fájt, abban a pillanatban.

- Jó, talán véletlenül kicsúszott a számon. De nem mondtam el neki közvetlenül, hogy ki az. Azt mondtam, hogy kedvelsz valakit, de azt nem, hogy pontosan kit – magyarázkodott hadarva és hallottam a hangján, hogy meg van ijedve. – Azt mondtam neki, hogy bánjon veled jól, ha esetleg kikezdenél vele. Nem céloztam rád közben, semmilyen utalást sem tettem rád.

Egy kis szünet után hallottam, hogy kifújja a levegőt és halk, bűntudatos hangon megszólalt.

- Sajnálom...

- Ah, Jimin...

- Csak nem akartam, hogy bántódásod essen, hogyha esetleg elkezdenél randizni vele.

- Ja, hogy az... - kezdtem bele, de nagyon nehezemre esett folytatni.

- Nem fog megtörténni – nyögtem ki végül.

- Máris feladtad a reményt?

- Jahj neeem! – tiltakoztam lemondóan. - Nem erről van szó.

- Akkor miért?

- Nem kedvel engem – halt el a hangom a mondat végére.

- Oh... tényleg?

- Nem mondta el neked?

- De, olyasmi...

- Most már értem... - mondtam csendesen.

- Csalódott vagy? Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! Ha szeretnéd, oda tudok menni most azonnal, ha szükséged van rám!

- Nincs rá szükségem – erőltetetten felnevettem, de még magamat se tudtam vele becsapni.

- Kicsit sem vagy szomorú emiatt? – feszítette tovább a húrt.

Nem hagyta lerázni magát.

- Igazából nem...

Csönd a vonal végén. Éreztem, hogy mondanom kéne még valamit.

- Csak egy kisebb szerelem volt – próbáltam győzködni mindkettőnket.

- Biztos vagy ebben?

- Őszintén...? Nem – remegett meg a hangom. – De mielőtt elkezdődhetett volna, már véget is ért...

A szívem fájt és magányosnak éreztem magam. Jiminnek nem kellett látnia engem ahhoz, hogy érezze a helyzet komolyságát.

- Ott vagyok tizenöt perc múlva – lágyult meg a hangja.

Hallottam, hogy a vonal túlsó végén szövet súrlódik, mintha felvette volna a kabátját.

- Csak ölelkezés, jó?

- Rendben.

- Megígéred?

- Megígérem.

- Semmi több?

- Tudod, hogy nem kényszerítenélek.

- Csak esküdj meg rá.

- Esküszöm.

Pár másodpercig elhallgattam, ahogy készülődik, majd beszállt a kocsiba.

- Vigyázz magadra az úton – búcsúztam.

Amint kinyomtam a hívást, a telefonom ismét az asztalon landolt. A durva koppanás hosszan csengett még a fülemben.