Ígértük

22. Csak a tengerpart

Időugrás - 2016. december 25.

A hideg levegő csípte a torkomat, miközben lélekszakadva futottam végig a gyéren kivilágított, sötét utcákon. A fejem fölött az ég, már korom feketén ásított, ilyen későn már senki se járt kint rajtam kívül. A tüdőm égett, az izmaimat a holtpontig erőltettem, de nem álltam meg. Túl nagy volt a vágyam, hogy láthassam őt. Pár perccel ezelőtt értem a házukhoz és mikor Jimin édesanyja kijelentette, hogy nincs itthon az idősebbik fia, egy pillanatra azt hittem minden remény elveszett. Aztán megtudtam, hogy karácsony napján gondolt egyet és nekivágott az éjszakának Busan utcáin, anélkül, hogy megmondta volna hova igyekszik. El tudtam képzelni, hogy mennyire zaklatott lehetett ő is, ha ennyire ki akart szabadulni a családi vacsoráról, annak ellenére, hogy nagyon szeretett ott lenni ezeken az eseményeken. Egy pillanatra azt hittem, ma már nem találom meg, de mikor megtudtam, hogy balra indult útnak, rögtön tudtam, hová igyekszik. Egy hely volt, amit annyira szeretett ebben a városban, hogy képes lett volna oda lemenni ilyen hidegben és ami mindig megnyugtatta. Ez pedig a tengerpart volt.

Hirtelen megtorpantam, mert ismerős léptek, halk zajai ütötték meg a fülemet. Senkit se láttam közeledni a sötétben, ezért óvatosan megszólaltam.

- Jimin?

Semmi válasz, a neszek viszont elhaltak.

- Jimin? – ismételtem meg hangosabban.

Valaki elindult felém. Szemből jött és egyre sietősebben haladt. Megindultam előre, de még mindig senkit se láttam ezért csak óvatosan lépdeltem. Hirtelen, az egyik jobb oldali mellékutcából, körülbelül húsz méterre tőlem, egy sötét kabátos alak sietett ki. Nem kellett az arcát látnom ahhoz, hogy tudjam ki ő. A tartását, lábait, vállait és harmonikus mozgását, annyi éven át néztem, hogy ezer közül is felismertem volna. Felém fordult és megindult előre. Ugyanezt tettem én is és ahogy mindketten beértünk a legközelebb álló utcai lámpa fénykörébe, megpillantottam az arcát. Kétségbeesést és megdöbbenést tükrözött, de szemében féltő szeretet csillant. Egy pillanatra megtorpant, mintha hezitált volna, hogy megérinthet-e engem, de aztán nem tudta türtőztetni magát. Az utolsó métereket már futva tudta le és ahogy megszűnt a távolság kettőnk között, a karjait körém fonva, olyan szorosan ölelt át, mint eddig még soha.

Abban a pillanatban, ahogy hozzám ért, nagyot dobbant mindkettőnk szíve. Kipréselte a tüdőmből a levegőt, de ez a fojtogató szorítás most kifejezetten jól esett. Betöltötte a tudatomat a jelenléte, hús-vér testének az ereje és hangos zihálása, ami még sokáig visszhangzott a fülemben. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy végre ott van velem. Lehunytam a szemem és elmorzsoltam pár könnycseppet. A hiány, ami az utóbbi hetekben hideg ürességet hagyott a szívemben, most végre elkezdett felmelegedni és ugyan még mindig dideregtem a téli éjszakában, a fiú egész lénye el tudta velem feledtetni ezt az érzést.

- Jimin... - suttogtam a nevét és kiszabadítva a karjaimat a szorításából, átöleltem a nyakát.

- Mina... - nyelt egy nagyot, hogy rendezze a zihálását. – Kérlek, engedd meg, hogy így maradjuk még egy kicsit. Ne haragudj, de tényleg képtelen lennék most elengedni téged. Annyira hiányoztál...

Az orromat szúrós, fekete kabátjába fúrtam és behajlított ujjaimmal simogatni kezdtem a tarkóján lévő, apró, lenyírt hajszálakat. A bőre forró volt, majdnem, hogy izzadt, de úgy tűnt, nem zavarja jéghideg érintésem, mert a kezei nem mozdultak. Percekig álltunk ott, hevesen dobogó szívvel, mozdulatlanul, elveszve egymás karjaiban, a visszatérés öröme alatt.

- Jimin – szólítottam a nevén suttogva. – Jimin – megremegett a hangom, de ismét kimondtam.

- Úgy félek...