Ígértük

35. Mennünk kell?

március 16.

- Szóval azt mondod, azért beszélt veled folyamatosan, hogy elkérje a számát? – az előttem ülő, sötét hajú lány hitetlenkedő arccal ivott bele az italába.

- Bizony. Az ilyen embereket legszívesebben messziről elkerülném. Még jó, hogy ez a stáb tagjai között marad, mert, ha kitudódna, abból hatalmas botrány lenne – bólintottam keserű mosollyal és tekintetem szomorúan elidőzött, a kis kávézó kirakatába kirakott zöld növényeken.

- De azért ez elég kemény... és eddig nem is tapasztaltál semmi hasonlót? Mármint érted, olyan helyzetet, amiben kihasználtak volna, csak azért, mert egy hírességgel jársz – Eunha őszinte szavai, mint mindig, most is kicsit megleptek.

- Áh, nem mondanám, hogy járunk – sütöttem le a szememet és rájöttem, hogy ezen még így nem is gondolkoztunk Jiminnel.

Hónapok óta nem merült fel a téma közöttünk, mivel eszünkbe se jutott, megkérdőjelezni a közöttünk lévő szoros kapcsolatot.

- Akkor mégis mit csináltok? Mi más lenne köztetek, ha nem szerelem? – kérdezte éretlenkedő arccal.

- Csak még nem mondtuk ki így, hogy járunk. De... - kezdtem bele zavartan, de Eun-ha legyintve közbevágott.

- Egyre megy. Sokat meséltél már róla, de ezt így nem gondoltam volna, hogy még csak nem is beszéltek róla. Jimin olyan srácnak tűnik, akinek ez fontos.

- Nincs rá szükségünk – vontam vállat mosolyogva és a kis, kerek asztalon pihenő mobilomra tévedt a pillantásom. – Ő enélkül is tudja, hogy szeretem. Meg annyira megszoktuk, hogy folyamatosan egymás nyakán csüngünk, hogy ilyen téren nem változtak a dolgok.

- Ah, értem már – somolygott a poharába újdonsült barátnőm. – Még nem írt? – kérdezte váratlanul.

Halványan elvigyorodtam, mert mindig le tudott nyűgözni a szemfülességével és figyelmével, amivel felém tudott fordulni.

- Azt várom már egy ideje, de valószínűleg még énekórája van.

- Na gyere, én majd szórakoztatlak addig – vette el a telefonomat és a zsebébe süllyesztette.

Egy rövid, tiltakozó nevetést hallattam és utána kaptam, de már nem értem el.

- Komolyan... - bosszankodtam magamban mosolyogva, de megadóan, én is belekortyoltam a limonádémba.

- Na, és hogy állsz a portfólióval? – váltott hirtelen témát.

- Áh, már majdnem kész – mondtam könnyedén. – A jövő héten beadom és akkor már fókuszálhatok végre az év végi melóra.

- Ah, de jó neked... én még mindig csak a felénél tartok – sopánkodott a fejét csóválva.

- Most is az utolsó pillanatra hagyod majd igaz?

- De nem szándékosan – tiltakozott szemöldök ráncolva, szájában a szívószálával. – Tudod, milyen tudok lenni.

- Úgyis meglesz. Én nem aggódom érted. A végén úgyis megint a tiéd lesz az év dolgozója díj.

- Áh, nem bízhatom el magam. Össze kell kaparnom magam és végre nekiállnom... de annyira sok – borult rá az asztalra, megjátszott szenvedéssel.

Halkan felnevettem.

- Hihetetlen, hogy milyen jól ismerlek már, pedig még csak pár hete találkozunk – felemelte a fejét és felvonva a szemöldökét egy nyomatékos pillantást vetett rám. – Úgy értem a találkozást, amikor már beszéltünk is pár mondatnál többet – helyesbítettem gyorsan.