Ígértük

30. Félreértesz

január 06.

Jimin

Egy széken ülve pötyögtem a mobilomon, mikor Jungkook belépett a konyhába. Mikor köszönésképpen rápillantottam, láttam, hogy megakad a szeme a telefonom kijelzőjén. Tekintete gyanakvó volt és rosszalló, ami egyáltalán nem tetszett nekem.

- Mi az? – kérdeztem nyersen.

- Minának írsz?

- És ha igen? – kerültem el az egyenes választ és visszafordultam az SMS beszélgetésem felé.

- Figyelj, Jimin – kezdett bele, miközben nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Beszélnünk kell.

Nem néztem rá azonnal, még leírtam az üzenetet, amibe belekezdtem és csak miután elküldtem, azután válaszoltam a fiúnak.

- Hallgatlak. Miről?

- Ideges vagy most, igaz?

A kérdésétől még ingerültebb lettem és lezárva a telefont az asztalra dobtam azt.

- Miért fontos ez?

- Megint Minát keresed egy ilyen helyzetben? – tekintete szinte a lelkemig hatolt, láttam rajta, hogy határozott és hogy nem fog leszállni a témáról.

- Most mi bajod van?

- Az a bajom, hogy megint kezdesz beleesni a régi hibáidba.

Ahogy ezt kimondta, éreztem, hogy elönt a nyers, tűzforró harag. A tekintetem elsötétült miközben hátradőltem a széken és a karom akaratlanul is megfeszült.

- Hogy mit mondtál?

Egy pár másodpercre elhallgatott és karba tett kezei fölött lehajtotta a fejét. Mellkasa megemelkedett, ahogy vett egy nagy levegőt, majd nyugodtabban folytatta.

- Bocs... nem szeretnélek provokálni, vagy veszekedést szítani – fújtatva hallgattam a szavait, de a haragom kissé lecsillapodott. -  Az én hibám volt, durván fogalmaztam. Viszont igazat beszéltem.

- Tessék? – fordultam felé hitetlenkedve, mintha rosszul hallottam volna a szavait.

- Akkor máshogy fogalmazom meg. Ne Minán vezesd le az indulataidat.

- Jungkook! – kiáltottam figyelmeztetően és olyan hirtelen álltam fel a székről, hogy az nagy robajjal majdnem felborult mögöttem.

Már azon voltam, hogy nekiugrok, mert a mellkasomban tomboló düh szinte teljesen elvette a józan eszemet, viszont mielőtt előre léphettem volna, a nagy hangzavarra besietett a konyhába Namjoon.

- Mi történik itt? – kérdezte az ajtóból.

- Semmi közötök ehhez, majd mi lerendezzük – vetettem oda neki, még mindig gyilkos pillantásokat vetve a fiatalabbik tag felé.

Pár másodpercig csönd honolt a konyhában, majd végül Jungkook szólalt meg először.

- Kérlek Namjoon, most ne folyjatok ebbe bele, meg tudjuk beszélni.

Az említett felé kaptam a fejem. Habozva ugyan, de végül kétkedő arccal behúzta maga mögött az ajtót. Még hallottuk, ahogy a folyosóra kilépő Hoseoknak is elmagyarázza a helyzetet, majd mindannyian elvonulnak.

- Ismételd meg, amit mondtál – fordultam vissza a fiú felé és kihívóan rátámaszkodtam az asztalra.

- Jimin... én tényleg nem szeretnék veszekedést...

- Ezt már nem úszod meg, beszélj, hogy értsem, pontosan milyen indokkal akartál engem támadni.

- Nem, tényleg félreértesz.

- De ha egyszer kimondtad, Jungkook!

- Szeretném, ha lenyugodnál egy kicsit, mert így nem tudjuk megbeszélni.

- Nem tudok lenyugodni! Nem is akarok lenyugodni! – tomboltam, szinte kiabálva. – Nagyon ideges vagyok és nem fogok csak azért lenyugodni, hogy tiszta fejjel hallgassam a sértéseidet!

- Nem sértegetni akartalak! – kiáltott már ő is vissza, mert látta, hogy nem tud máshogy hozzám szólni.

- Akkor mit akart ez jelenteni? – csaptam le a kezem az asztalra.

- Ah, akkor így mondom... csak én is szeretném, egy kicsit összeszedni a gondolataimat – mondta immár normál hangerőben és zavarában megvakarta a tarkóját.

- Mondjad csak. Időm, mint a tenger – nyomtam meg a mondatomat szarkasztikus hangsúllyal.

- Kérlek, ne szakíts félbe. Nagyon fontos, hogy ezt elmondjam neked, mert eddig nem volt rá alkalmam, hogy őszinte legyek hozzád, de úgy érzem most már megengedhetem ezt. Főleg, hogy... mindegy – köszörülte meg a torkát zavartan. – Az a lényeg, hogy mióta Mina szilveszterkor elment hozzátok... Szóval akkor, amikor beszéltem vele, valami olyasmi változást éreztem rajta, amit eddig még sohasem.

- Igen és mi van ezzel? – értettem vele egyet ingerülten, miközben provokatívan az egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat.

- Azóta többször is beszéltünk és markánsan érzem, hogy erősebb lett. Valahogy megtalálta a határozottságát és néha már ki meri mondani, amit gondol, másoknak is – a szavaival olyan dolgokra ébresztett rá, amiket én még meg sem fogalmaztam magamban, mégis magabiztosan éreztem a lány felől. – Valami megváltozott és azt érzem, hogy már a köztetek lévő kapcsolat is megérett arra, hogy megjavuljon és egy mélyebb szintre lépjen.

- Mégis mit tudsz te rólunk? – rivalltam rá durván, mert éreztem, hogy vérig sért.

- Hallgass végig!  - vágott közbe ingerülten, bár láttam rajta, hogy kicsit megriasztja az agresszivitásom. – Azt érzem, így, kívülállóként, hogy nagyon elmentek egymás mellett. Szerintem Mina félreért téged és te is őt. Borzasztóan rossz irányba haladtok...

- Mit tudhatsz te rólunk? Te nem értesz ehhez, még soha senkivel sem volt ilyen kapcsolatod – gúnyolódtam vele. – Én, tudom, mi zajlik benne, sokkal jobban ismerem nálad.

- Ez tény, nem is vitatkozom vele, de azt hiszem, saját magánál nem ismered őt jobban.

- Mégis miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül, mert nem esett le mire célzott ezzel.

- Nekem elmondta minden kételyét és félelmét, ami-

- Ja, persze és higgyem is el, hogy neked őszintébben megnyílt mint nekem – vágtam vissza szarkasztikus hangsúllyal és dühösen a kezembe véve a telefonomat, az ajtó felé vettem az irányt. – Nem akarok ilyen értelmetlen vitára időt pazarolni. Össze-vissza beszélsz és ettől a sok hülyeségtől csak még idegesebb leszek.

- Várj, Jimin-

- Ha nem hagyod abba, elmegyek itthonról és esküszöm holnap reggelig nem láttok engem – fenyegetőztem haragosan, miközben megragadtam a kilincset és még egy utolsó dühös pillantást vetettem felé. – Egy kicsit sem hiányzik most az értelmetlen kioktatásod a saját – hangsúlyoztam ki a szót. – kapcsolatomról, amiről te, az égvilágon semmit se tudsz – csaptam be magam mögött az ajtót.

Az éles hang sértette a fülemet, de nagyon jól esett kiadom magamból a haragomat, ilyen módon. Becsörtettem az étkezőbe és ledobtam magam az egyik üres székre. Kezembe véve a telefonomat, rekordszerű gyorsasággal nyitottam meg az üzenetküldő alkalmazást.

Én: Igen, most azonnal van rád szükségem