Ígértük

25. Hála

december 31.

A vékony tüllfüggöny lágy redői között, beszűrődött a hold sápatag derengése. Csak egy kis lámpa világított a szobában és a gyenge fényesség pont arra volt elég, hogy lássuk, hova lépünk. A földre leterített vastag takarón ketten foglaltunk helyet, csak a békés csend telepedett meg közöttünk. Szemben velem, Jimin, az oldalán feküdt, kezével megtámasztva a fejét. Engem nézett, de nem szólalt meg. Kivárt, támogatni akart engem, mert tudta, milyen nehéz lehet nekem. A hold lágy fénye apró drágakövekként csillant meg a tekintetében. Mikor rápillantottam, elvesztem barna szemeiben és egy kimondhatatlan érzés arra késztetett, hogy ne is tudjak másfelé nézni. Az idő megállt egy pár pillanatra. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, de nehezen ment, mert némán rebbenő pillái mindig elvonták a figyelmemet.

Törökülésben ülve megszorítottam a bokáimat és nagy nehezen elszakítottam róla a tekintetem.

- Azt hiszem évekkel ezelőtt kezdődött – sütöttem le a szemem félénken. – Pontosan, nem emlékszem, hogyan történt... de egy idő után biztos voltam benne – lassan beszéltem, minden szót egyenként, alaposan megformálva. – Nem mondtam ki, de mindig ott lebegett fölöttem az érzés, akaratlanul is átformálva a hétköznapjaimat.

Lepillantottam rá és mikor láttam, hogy minden figyelme rám irányul, egy kicsit megnyugodtam. Nehéz volt a vallomás, de mindenemet bele akartam adni, hogy a szívem mélyéről szóljanak a szavak. Kis szünet után, ismét szólásra nyitottam a számat.

- Minden apró kis érzelem, pici mozdulatok, amiket már örökre elfelejtettünk... mind-mind amit te adtál nekem, beleégett a szívembe. A legjelentéktelenebb kis mimikáidba is beleláttam azt, hogy esetleg én is ilyen fontos vagyok neked. Mégis, mivel nem mondtam ki, nem is tudtam tudatosítani magamban ezt az érzést. Nem gondoltam rá, hogy te esetleg viszontszeretnél, de mindig határtalanul boldog lettem, amikor valami kedveset mondtál, vagy tettél velem – sóhajtásnyi szünetet tartottam, lehunytam a szemem. – Nem voltam tudatos. Semmit se értettem, de nem is gondolkoztam. Mentem utánad, mint egy hűséges kiskutya, aki csak a gazdája figyelmére vágyik. Persze, most durván fogalmaztam... Mégis, igazat mondok. Vágytam arra, hogy a karjaidban tarts és én legyek számodra a világ közepe. Az összes érzelmemet odaadtam volna érted – nevettem fel halkan, zavartan. – Dehát így is történt. A haragomat, minden örömömet és bánatomat feláldoztam érted. Csak nagy ritkán tudtam megnyílni, de akkor is, csak neked.

A keze megrándult, mintha hozzám akarna érni, de aztán mégse tette. Nem akart megzavarni, tudta, mennyire fontos most ez mindkettőnk számára. Mély lélegzetet véve folytattam, tekintetem a falon csüngött, valahol a fiú feje fölött.

- Igazából nehéz volt. Most már, így visszatekintve látom csak, mennyire szenvedtem saját magam miatt. Elfojtottam magamban az érzéseket, mélyre temettem, a félelem miatt, hogy esetleg elveszíthetlek. Bolond módon, ezzel később neked is szenvedést okoztam – bűnbánóan leszegtem az állam és a fiú kezét kezdtem tanulmányozni. – Ami bennem zajlott... amit akkor éreztem... nagyon nehéz megfogalmaznom. Mintha egy vastag, fehér lepető lett volna a szemem elé terítve. Semmit se láttam tisztán, nem értettem mi folyik körülöttem, csak azt tudtam, hogy te mellettem vagy. Mindig ott voltál nekem. Igazság szerint, már el se tudom képzelni az életemet nélküled. Most, nem csak a testi érintkezésekre gondolok, hanem a lelki támogatásra is. Annyi mindent tettél értem, olyan sok dolgot áldoztál fel, hogy velem maradhass... nem tudom, hogyan köszönhetném meg neked... - a karjaimmal rátámaszkodtam a két bokámra és lehajtva a fejemet, remegő hangon folytattam. – A hála, amit feléd érzek végtelen és sohase fog elcsitulni. Néha olyan őrült ötleteim támadnak... képes lennék bármit megtenni érted, csak, hogy neked jó legyen.

Elakadt a szavam és ellazítva az izmaimat, az ölembe ejtettem a kezeimet. Egy hosszú percig némán meredtem magam elé, aztán halkan megszólaltam.

- De persze, ha csak hála lenne bennem, nem lennénk most itt. Ez sokkal mélyebb és összetettebb annál – vettem egy mély lélegzetet, a mellkasom megemelkedett. – Szeretlek – néztem a szemébe és minden érzelmemet megpróbáltam belesűríteni abba az egy pillantásba. – Szeretném ezt úgy mondani neked, ahogy legőszintébben tudja egy ember a másiknak. Szeretném, ha tudnád. Szeretném, ha éreznéd. Szeretném, ha boldog lennél velem – a szívem hevesen dobogott, mialatt a fiú tekintete ellágyult. – Mikor kimondom, hogy szeretlek, mindig eszembe jut az összes dolog, ami te vagy. Minden, ami téged Park Jiminné tesz. Az, ami te vagy kívülről és belülről is. Az arcod, az alkatod, a gyönyörű szemeid, a kedvességed, a végtelen szereteted mások felé, a félelmeid, a lobbanékony haragod... és én így szeretlek, ezekkel együtt. Érted ezt az érzést? Minden bizonnyal nagyon zavaros és értelmetlennek tűnhet... mégis, valahogy biztos vagyok benne – kis szünetet tartottam és lesütöttem a szemem. – Nemrég még úgy éreztem, hogy elemészt ez az érzés. Próbáltam elfelejteni, csak hogy ne kelljen szembesülnöm az igazsággal. Mégis... most úgy érzem én lehetek a legboldogabb ember a földön – pillantottam fel rá és a szememben örömkönnyek csillantak. – Végre érzem, hogy kezdenek eltűnni a félelmeim. Úgy örülök... tényleg el sem tudom mondani, mennyire. Olyan, mintha szárnyalnék. Ennyi év után... végre azt érzem, melletted haza értem.

A fiú még hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni. A meghatottságtól elakadt a szava és olyan szeretetteljesen nézett rám, hogy életemben először biztosan éreztem, hogy megtaláltam a helyem, ott, mellette. Könnybe lábadt a szeme és sűrűn pislogva, halk bocsánatkésérek közepette elfordította a fejét. Egy mély lélegzet után megszólalt.

- Olyan szépet mondtál... Jaj mi van velem? – kérdezte inkább csak magától, miközben ujjával a szemét törölgette. - Nagyon meghatódtam. Ne haragudj, mindjárt összeszedem magam – suttogta és egy pillanatra megremegett a hangja.

Halványan elmosolyodtam, úgy figyeltem ahogy elővesz egy zsebkendőt és halkan kifújja az orrát. Nem értem hozzá, hagytam, hadd mutassa magát férfinak. Láttam már őt sírni, de szerette azt a látszatot kelteni, hogy ő legyőzhetetlen. Miután vett még egy mély lélegzetet, visszafordult felém. A szempillái nedvesek voltak és összetapadtak, de határozottan próbált erősnek tűnni. Megmozdítottam a karomat és felé nyúltam. Ujjai erősen fonódtak a kezeim köré, meleg bőre engem is megnyugtatott.

Pár percig némán, mindketten elmerültünk a gondolatainkban, aztán mikor Jimin lágyan simogatni kezdte a kézfejemet, felpillantottam rá. Megköszörülte a torkát és kissé elmélyítve a hangját, megszólalt.

- Azt viszont még mindig nem értem, hogy mit is éreztél igazából, Taehyung iránt.

- Ja, hogy ő... - zavartan elgondolkoztam egy pár pillanatra. – Magam sem tudom pontosan, de azt hiszem ő volt az, akibe próbáltam belelátni a számomra ideális párt. Mivel tőled féltem... vagyis a kapcsoltunktól féltem, ezért akaratlanul is megpróbáltam minden olyan dolgot megragadni, ami kibúvót jelentett nekem, hogy ne kelljen szembenéznem a saját érzéseimmel – lehalkítottam a hangomat, úgy folytattam tovább. – De mivel nagyon antiszociális vagyok, így, az idegenekkel való ismerkedés, ki volt zárva. Taehyung az a fajta ember volt, aki az elején nagyon nyitott volt felém és így sikerült kialakítanom vele egy mély barátságot. Tudod, ahogy Jungkookkal. Nem is tudom... az is lehet, hogy tudatalatt megpróbáltalak féltékennyé tenni téged – nevettem fel zavaromban.

- Ha ez volt a célod, akkor sikerrel jártál – mormolta halkan, mire felkaptam a fejem.

- Komolyan? Te féltékeny lettél rá? Taehyungra?

- Igen – kerülte a pillantásomat. – Volt vele egy érdekes beszélgetésem, ami akkor így le se esett, mennyire abszurd volt. Akkor annyira elborította az agyamat az, amit mondtál, hogy tetszik neked, hogy nem tudtam tisztán gondolkozni.

- Ah Jimin – megszorítottam a kezét és megenyhülve rámosolyogtam. – Tudod, hogy képtelen lennék mást szeretni. Te voltál nekem az első és te leszel az utolsó is – felemeltem a kezeinket és ajkaimat finoman a bőréhez érintettem. – Soha nem is lesz ez másképp.