Minden szertefoszlik II. rész

Elvesztett hit

  "Pontosabban inkább a múlt volt az, ami kegyetlen pecsétet nyomott rátok" - mondta Jack, mire elkeseredetten bólintottam.

Hosszas, csendes percek következtek, mindenki a gondolataimba merült. Én azonban nem gondolkodtam, csak egy dolog járt az eszemben. Méghozzá az,

hogy mi minden történt nem sokkal korábban. A válasz nagyon egyszerű: a világ ismét bebizonyította, hogy csakis magunkra számíthatunk ebben a reménytelen csatában. Mert az már korábban is biztos volt, hogy az emberek képesek elárulni a másikat, de az hogy közben mennyi és mennyi fájdalmat okoznak az már teljesen más téma. Mert összetörhetsz valakit, úgy ha egyszerűen darabokra zúzód a lelkét, vagy úgy is hogyha mindenét tönkre teszed. Miközben ezeken gondolkodtam, gyanakodva néztem végig a többieken. Mert abban a pillanatban nem tudtam mit higgyek. Hiszen már a családomban, a barátaimban sem vagyok képes teljesen megbízni, és ez tönkre tesz. Végül már csak azt éreztem, hogy a szemeim lecsukódnak, és elnyel a sötétség.

Másnap reggel a Nap meleg érintésére keltem, mire hosszas pislogások után, de kinyitottam a szemem, és csak azt láttam, hogy a fejem felett a fehér égen épp abban a pillanatban tűnik el a Nap. Ahogy alaposabban körülnéztem magam körül láttam, hogy a többiek elég érdekes pozicikókban fekszenek, és még mindannyian aludtak. Szép lassan és csendben felálltam a földről, majd nyújtozkodtam egyet, és kerülgetve a többieket bementen az erdőbe. Oda bent minden csendes volt, pont ugyanúgy akárcsak tegnap este. Kezd nagyon furcsa lenni ez a csend. Gondolataimból egy bagoly nagyon közeli huhogása szakított ki. Először megriadtam a hang miatt, majd felnéztem magam felé, és láttam, hogy pont felettem ül az egyik fa ágán.

"Tűnj innen" - hessegetem el, mire a madár elrepült az erdő mélyébe. Ahogy néztem utána, észre se vettem, de a lábaim követték az útját befelé. Csak akkor eszméltem fel, amikor a fák közt egy kisebb rét nyílt, ahol a barna és fekete levelekkel tarkított földön egy apró kislány ült. A lány összekuporodott a földön, miközben kicsinyke testét zokogás rázta.

"Hé. Szia. Mi a baj?" - mentem egyből közel hozzá. A kislány szipogva emelte fel a fejét, és csak nézett rám, miközben szeméből továbbra is folytak a könnyek. A lány szeme világos zöld volt, haja szőke.

"Nagyon fáj..." - suttogta a lány mire még közelebb léptem hozzá.

"Mid fáj?" - guggoltam le mellé.

"Mindenem.." - suttogta a lány, majd a tekintetétt rám kapta. Az egész szeme véreres volt, száján át nyál folyt ki. Riadtan hátraugrottam egyet, majd kikaptam a zsebemből egy kést, és egyenesen szíven szúrtam a lányt.

Jack szemszöge

Reggel a félálom határán álltam, mikor oldalra fordultam, és szinte azonnal a mozdulat után az arcom a földön landolt, mire kipattantak a szemeim, és hirtelen lendületből felültem, és zavartan néztem körbe. Azt szinte egy pillanat alatt észrevettem, hogy Angel nincs itt, a többiek pedig még javában húzták a lóbőrt. Szép lassan felálltam a földről, ahogy körbenéztem láttam, hogy befelé az erdőbe lábnyomok vezetnek. Nyújtozkodttam egyet, majd befelé vettem az irányt. Ahogy átléptem az erdő határát, néma csend lett körülöttem, csak a tőlem egyre inkább távolodó lépteket hallottam, és egy bagoly huhogását a távolból. Szerencsére Angel lábnyomai itt is megmaradtak, így könnyen tudtam követni az ő általa megtett utat. Aztán csak azt láttam, hogy a fák eltűnnek előlem, és egy rétet láttam magam előtt. Angel a rét végén guggolt valaki vagy valami előtt. Úgy döntöttem, egy közeli fa mögé bújva figyelem őt. Amint elhelyezkedtem egy vastagabb fa mögött, újra szerelmemre néztem.

"Mid fáj?" - kérdezte Angel az előtte guggoló alaktól, csak egy halk válasz érkezett.

"Mindenem" - mondta a hang, majd azt láttam, hogy Angel hátraugrik, és valamelyik zsebéből előkap egy kést, és szíven szúrja az alakot előtte. Én pedig csak álltam, álltam az árnyékban megrendülve, és néztem, ahogy szerelmem hideg, érzelemmentes arccal ont ki egy újabb életet. És ami a legszörnyűbb volt benne, láttam, hogy a kislány ember volt. Ember akárcsak én vagy Angel. Gondolataimból már csak az szakított ki, láttam, hogy Angel remegő lábakkal visszabotladozik az ösvény felé. Vártam néhány pillanatig, miután Angel eltűnt a fák közt, majd óvatos és halk léptekkel odamentem a holttesthez. Ahogy ott álltam előtte, és csak néztem le az lábaimnál heverő holttestre, egyszerűen abban a pillanatban minden lezúdult rám. Próbáltam visszafogni magam, nem akartam, hogy minden kitörjön belőlem, ezért szép lassan bementem vissza az erdőbe, ahol egy vastag fa mentén lecsúsztam a földre, és csak zokogtam.

Narrátor szemszöge

Jack szép lassan csúszott le a piszkos földre, miközben hátát egy fának támasztotta. Végül egyszerűen kitört belőle a zokogás, és csak sírt. Ám azt nem tudhatta, hogy a fa másik oldalán szerelme ugyanúgy zokog, miközben a földön ült, ahogy ő. Ám mégis megismerkedésük óta nem volt akkora köztük a távolság mint most. Mert lehet, hogy ott voltak a másik mellett, mégis elvesztették egymásban a hitüket. Elvesztették a hitüket egymással szemben és a világgal szemben.