Minden szertefoszlik II. rész

Első csepp könnyek

Angel szemszöge

"Hol van Lucy?" - kérdeztem, de senki nem válaszolt, mindenki csendben ült és nézett maga elé. Sőt szinte már mindegyikük látványosan kerülte a tekintettem.

"Hol van?" - kérdeztem egyre kétségbeesettebben és dühösebben.

"Angel..." - kezdte volna Bridget szánalommal teli hangon.

"Nem érdekel semmi más csak az, hogy hol van! " - mondtam határozottan, mire Jack sajnálattal rám nézett. Ahogy az arcát néztem, elfogott valami nagyon rossz érzés, mintha egy kard lebegne a mellkasom előtt arra várva, hogy átszúrhassa a szívem.

"Lucy meghalt. Sajnálom, Angel" - mondta Thomas, és éreztem, hogy a kard hideg pengéje a mellkasomba vág, és apró darabokra metszi a szívem.

"Nem, nem az nem lehet" -mondtam remegő hangon.

"Ez a valóság. De ha most te nem lennél, akkor ő még mindig élhetne" - mondta David és a szavai pofonként értek.

"David, hogy mondhatsz ilyet?" - kérdezze Alice felháborodva.

"Mindannyian tudjátok, hogy ez az igazság, nem kell, hogy hitegessétek magatokat. Pláne nem, azért hogy csökkentsük a rá nehezedő súlyokat" -mondta, miközben felém intett a fejével.

Én csak megrökönyödve néztem vissza rá.

"Miről beszélsz? Nem én öltem meg őt" -mondtam remegő hangon. David csak gúnyosan rám mosolygott, majd ütésre emelte a kezét. Egy pillanat múlva pedig a jobb keze az arcom bal oldalán csattant. Szinte éreztem a kezének helyét az arcomon, és tudtam, hogy megmarad a keze nyoma. Mindenki le van döbbenve, csak David és én vagyunk azok akik nem fagytunk le teljesen.

"És ez még csak a kezdet" -suttogta David, miközben elborult tekintettel vizslatott. Én csak hamuszürke arccal néztem rá, majd azt láttam, hogy hirtelen előránt valamit a zsebéből. A mozdulat miatt csak későn vettem észre a többiekkel együtt, hogy mi is az amit tart. Egy ezüstös pisztolyt, melyet épp most biztosított ki. Ujját a ravaszra helyezte, majd elsütötte a pisztolyt. Hirtelen előttem minden lelassult, láttam, ahogy a többiek falfehér arccal állnak, majd Thomas és Leo kitépték David kezéből a fegyvert, Jack próbált elém ugrani, de lassan mozdult. És ami a leginkább zavart, az az volt , hogy láttam az ezüst golyót, ahogy végig számítja a levegőt egyenesen felém közelítve. És akkor minden újra normális ütemben történt, és csak a vállamba nyilalló hatalmas fájdalmat éreztem. Kezemmel ösztönösen oda kaptam, és éreztem, hogy végigfolyik rajta a vérem. A sokktól, csak szép lassan a földre estem, és csak nehezen tudtam kivenni a többiek mondatait.

"Angel! Úristen! Jól vagy?" - térdelt le elém Jack. Én azonban akármennyire szeretem volna, nem tudtam válaszolni, ugyanis még mindig sokk hatása alatt voltam.

"Alice csinálj már valamit!" - üvölti Bridget, aki szintén előttem térdelt.

"Menjetek hátrébb, hagyj kapjon levegőt." -jelent meg Alice, és kicsit elhúzta előlem a többieket.

"Angel... Jól vagy?" - kérdezte Alice, csak azt éreztem, hogy a vállamra teszi a kezét, és finoman megráz.

"Alice....." - suttogtam elhalóan, ahogy visszatértem a földre.

"Igen, itt vagyok. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj" - mondta, és abban a percben mindennél jobban hinni akartam neki.

"Tudsz rajta segíteni?" - kérdezte Bridget, aki Alice háta mögött állt.

"Meglátom" -mondta, és Alice mellett Leo jelent meg kezében mindenféle orvosi eszközzel.

"Ez kicsit fájni fog, de bírd ki" - mondta Alice, miközben rám nézett, és halványan elmosolyodott.

Hát mit is ne mondjak. Iszonyatosan fájt, ahogy Alice próbálta kiszedni a vállamból a golyót, de amikor sikerült, utána az összevarrás már szinte gyerekjáték volt.

"Mi történt veled Angel?" - kérdezte melőllem Jack, miután mindent elintéztünk, és elpakoltunk.

Én csak nagyot sóhajtottam, majd elmondtam mindent, ami velem történt. Mindenki figyelmesen hallgatott, és láttam, hogy végig mindegyikük szánalommal, és sajnálattal néz rám.

"És te hiszel abban, hogy mindez meg fog történni?" - kérdezte Leo, mire csak rá kaptam a tekintetem.

"Lucy halott, nem igaz?" - kérdeztem, mire a srác ledöbbenve nézett rám.

Mielőtt azonban bárki megszólalt volna, újra az én hangom hangzott fel.

"Hol van? Látnom, kell még egyszer utoljára" - mondtam, és tudtam, hogy látszik a szememben az elszántság. Leo csak nagyot sóhajtott, majd az erdő felé indult, mire én elszántan követem. Odabent a fák közt haladtunk, de ami furcsa volt, hogy senki más nem jött, csak mi ketten mentünk. Ahogy haladtunk előre, Leo elmondta, hogy mi minden történt velem, és hogy mi köze neki ehhez az egészhez.

"Kérdezhetek valamit?" - kérdeztem a srác felé fordulva.

"Mik voltak az utolsó szavai?" - kérdeztem, de a válasz nem érkezett meg, ugyanis hirtelen a fák közül kibukkanva elértünk a folyópartra, ahol legidősebb nővérem Lucy feküdt a parton. Még onnét messze is láttam a falfehér bőrét, a sápadt arcát és a színtelen ajkait. Egyből zokogva indultam el felé, és ahogy mellé értem láttam, hogy a csokoládé barna szemeit melyek még most is nyitva voltak, és melyek még most, halála után is kedvességet és szeretet tükröztek, és melyekben nyoma sem volt semmiféle rosszindulatnak, vádlásnak.

"Lucy..." - suttogtam, miközben szememből folyamatosan folytak a könnyek, és miközben végighúztam az ujjaim az arcán. A fehér, beesett arcán, mely hideg, volt mint a jég.

"Hogy teheted ezt? Hisz nekem kellett volna, megvédenem titeket, nem pedig neked meghalnod értem" - zokogtam, miközben mellkasára borultam. A kezei össze voltak fogva a hasán, és tényleg úgy nézett ki meggyötört arcával, mintha egy angyalt küldtek volna le a földre, azért hogy megvívja az emberek egyszerű háborúját.

"Ne aggódj, megadom neked az örök békét, melyet megérdemelsz" - suttogtam, majd felálltam a teste mellől, közvetlenül a folyópart, és az erdő találkozásánál elkezdtem kiásni egy sírhelyet a testvéremnek.

Jó sokáig tartott, míg a sírt megfelelően megcsináltam, majd visszamentem a testéhez, és ahogy karomba emeltem volna, csak azt, láttam, hogy néhány apró fehér hópehely a földön és rajtunk landolnak. És ahogy az egyre inkább hulló havat néztem, eszembe jutott, hogy kicsiként mennyire szerette nézni a hóesést, volt, hogy órákra kiült az ablakhoz és csak nézte azt. És most halálakor most is búcsúként a természet is havat hullat. Időközben a testét belefektettem a lyukba, ám mielőtt betemettem volna, szemeit lecsuktam, hogy a menny legyen az első hely, amit majd megpillanthat. Végül mikor teljesen kész voltam, csak lerogytam a sír mellé, és néztem, ahogy a fehér pelyhek betemetik, és lelke örökre egy jobb helyre távozik.

"Azt akarta, hogy mondjam meg neked, hogy mindig szeretni fog, és hogy soha ne felejtsd majd el" - mondta Leo, és csak a kezét éreztem a vállamon.

"Hidd el, soha nem fogom elfelejteni, és köszönöm. Köszönöm, hogy ennyi mindent tettél értünk" - mondtam, miközben felé fordultam. Ő elmosolyodott, majd hirtelen újra elkomorult.

"Ideje lenne mennem. Örülök, hogy megismerhettelek Angel" - mondta Leo, majd szép lassan eltűnt a fák közt.

Én visszafordítottam a fejem a sír felé, majd egy perc néma csend után felálltam, és örökre magam mögött hagytam Lucy testét, de az emlékeit halálomig szívemben fogom hordani, csak úgy mint minden barátomét.