Minden szertefoszlik II. rész

Minden megkérdőjelezése

Amint visszaértem a házba a többiekhez, szinte érezni lehetett egyfajta nyomasztó hangulatot. Mindenki a nappali szerű helyiségben volt, de senki nem beszélt a másikkal, mindenki hallgatott, és nézett maga elé. Mindannyiunkat elnyelt a fájdalom és a gyász sötét mocsara, és most a sárba kell, hogy taposunk, miközben még a fényt sem látjuk a sötét erdőben. Én is csak leültem a többiek közzé, és csak gondolkodtam.

"Nem maradhatunk itt..." - suttogta Bridget, és igaza volt.

"Miért?" - kapta fel a fejét Thomas.

"Mert már most megrekedtünk... Túl sok minden van, ami mindannyiunkat ideköt, nem hagyhatjuk, hogy a félelem és a sajnálat erőt vegyen rajtunk.. Nem, most amikor már ideáig eljutottunk.." - kezdte el Alice, de nem bírtam tovább, és keserűen felnevettem.

"Ugyan már... Még, hogy ideáig eljutottunk??? Alig értük még el Idahot, és akkor még hol van Washington... Alig haladtunk előre bármit is, mégis már eltelt 3 hónap, hamarosan beköszönt a tél... és ha 3 hónap kellett ahhoz, hogy ilyen kis távolságot megtegyünk, ráadásul gondoljátok végig, hogy hány ember nincs már köztünk" - mondtam.

"És akkor szerinted mit kellene tenni?" -kérdezte Jack, de a hangjában nem volt semmiféle gúny vagy düh.

"Nem tudom..." - mondtam lemondóan.

"De nem is kell, hogy én tudjam.." - suttogtam, mire mindenki azonnal rám kapta tekintetét.

"Mit akarsz ezzel mondani?" - kérdezte Bred.

"Azt, hogy Davidnak igaza volt" - mondtam, mire mindenki értetlenül nézett rám még az említett fiú is.

"Azt mondtad, hogyha én nem lennék, akkor mindez nem történik meg. Igazad volt. Ha én már nem élnék, ha korábban véget ért volna az életem, akkor most Lucynak nem kellett volna feláldoznia magát, sőt lehet, hogy a szeretteink közül sokkal kevesebben haltak volna meg, ki tudja lehet, hogy most nem is állna egyetlen egy sír sem odakint az udvaron. Minden olyan más lenne, ha én nem lennék itt..." - mondtam, de erre többen is felhördültek.

"Tudom, hogy most mindegyikötők közbe szólna, elmondaná, hogy ez az egész hülyeség, és hogy mennyire sokat számít, hogy én itt vagyok, de nem igaz... De! Nem is kellene meghalnom, azért hogy minden újra normális legyen... Egyszerűen nem vagyok többé a csapat kapitány" - mondtam határozottan.

"És mégis honnan veszem, hogy valaha is az voltam... Bármilyen rossz történt mindig én döntöttem el előtte, hogy ezt és azt kell tennünk, én rendelkeztem, és szerintem még mindig én rendelkezem mindannyiotok életével, ami egy hatalmas hiba. Ha a múltban akár egy apró dologról is, de máshogy döntök lehet, hogy a ma megváltozott volna..." - mondtam, mire néma csend következett, amit elégé furcsálltam.

"Azt mondtad, te rendelkezel az életünkkel. Mi viszont a sorsunk felett rendelkezünk, és mi döntjük el külön, hogy ki az akiben megbízzunk, ki az akiért mindent megtennénk, és ki az aki soha nem fog megbocsájtást érdemelni" -mondta Jack.

"És látod, pont ez a baj. Rosszul méritek fel a helyzetet, nem veszítek észre azt, ami előtettek van. Megbocsáthatok nekem, de a múltat nem fedhetitek le. Ha a múltban nem hibázok annyit és annyit, ha emberek életét nem is mentettem volna meg, rengeteg fájdalomtól megkíméltelek volna titeket" -mondtam, és a hangomból csak úgy sütött az elkeseredettség.

"És akkor mit akarsz most tenni?" - kérdezte Jack, hangjában indulat és szomorúság érződött.

"Nem fogom megölni magam, ha erre gondolsz. És el se megyek egyenlőre." -mondtam megnyugtatásként.