Minden szertefoszlik II. rész

A sötét alagút reménye

Nicole szemszöge

Hogy lehet valaki ilyen szerencsés és kitartó mint ő...? A nevét nem tudom, de azt tudom, hogy egy igen kitartó lány. Mégsem tudom, hogy mi mindent tett, de majd idővel remélhetőleg mindenre fény derül. Ugyanis amikor épp sikeresen menekültem el egy seregnyi rohadt zombi elől, megpillantottam Őt. Csak ott feküdt a még mindig szemerkélő esőben, egyik csuklójából folyamatosan csordogált a vér, hiszen alatta már egy kisebb tócsa volt, másik kezében pedig egy kés volt. És ahogy a fel- fel ragyogó napfény rávetődött hófehér bőrére, olyan volt mint egy gyámoltalan bárány, aki először nyitja fel szemét, és eszmél fel az új világra. És akkor valami azt súgta a lelkemben, hogy meg kell mentenem. Így is tettem, és elhoztam ebbe a talán kissé régies családi házba. És ahogy rohantam vele a karomban, csak egyetlen egy szót suttogtam.

"Tarts ki" - mondogattam magamban, és talán ezért vagy talán azért mert tényleg sokkalta erősebb, mint hittem, de nem halt meg. Ahogy biztonságba értünk, azonnal segítettem neki. Alaposabban átnéztem a testét, és ahogy a hátát néztem, még csak nem is tudtam elképzelni, hogy mi minden történt már vele. Aztán ahogy tovább vizsgáltam, hirtelen nagyon lassan kinyitotta a szemét és rám nézett, de arcom nem láthatta, hiszen fekete csuklyám takarta el.

"Ki.... Ki va...?" - kérdezte a lány, de én egyből leintettem.

"Ne... inkább ne beszélj, még gyenge vagy" - mondtam, majd még pár pillanatig tovább vizsgáltam, végül pedig ahogy nagyjából végeztem, levettem magamról a fekete csuklyát.

"A nevem Nicole" - mondtam, és láttam, hogy próbál hunyorogni, de még nagyon gyenge volt.

"Téged hogy hívnak?" - kérdeztem tőle, de ahelyett hogy válaszolt volna, csupán egy dolgot mondott el nagy nehezen.

"Keresd meg... őöö.... Őket" - mondta el nehezen, tudtam, és láttam, hogy hamarosan újra elájul, így én még egy kicsit vele maradtam, és pár pillanat múlva beigazolódott a sejtésem. Végül pedig csak sóhajtottam egyet, és kimentem a szobából. Miközben kifelé tartottam, csak egy dolog járt a fejemben...

"Ki az akiket meg kellene keresnem?" -gondolkodtam el, de sajnos nem igazán tudtam semmiféle választ adni magamnak. Végül kiértem a ház ajtajához, ám még egyszer végignéztem a lakáson, és tekintetem a nyitott ajtóra vándorolt, amely mögött feküdt.

"Nem hagyhatom így itt" - mondtam halkan, majd becsuktam a szoba ajtaját, és elé raktam mindenféle bútort, hogy ha bejön egy zombi akkor nem legyen belőle baj. Végül kifelé indultam, és a városban csak mentem, arra amerre a lábam vitt, és csak akkor eszméltem fel, amikor egy iskola épülete elé nem értem.

Jack szemszöge

Bridgettel és Breddel a nyomomban száguldok végig a folyosón annak ellenére, hogy tudom késő. Mindannyian hallottuk az ordítást, de csak reménytelen reménnyel a szívemben rohanok tovább, és imádkozok, hogy senkinek ne essen komoly baja. De ahogy befordulunk az utolsó folyosóra földbe gyökerezünk, ahogy látjuk, hogy Marcus a földön fekszik, mellette Thomas térdel, David pedig egy zombival küzdött puszta kézzel.

"Nem segítenétek?" - ordít nekünk David, mire észbe kapunk, én és Bred a zombi- David párosítás felé rohannunk, Bridget pedig Marcus és Thomas felé. Amint elérünk eléjük, Bred és David közösen elterelték a zombi figyelmét, én pedig addig a háta mögé osontam, és a megfelelő pillanatban hátba rúgtam, így a szörny elterült, David pedig erősen rátaposott a mellkasára, Bred pedig letépte a fejét, én pedig egy jól irányzott rúgassal kirúgtam azt az ablakon. Biccentettünk egymásnak, majd Marcusék felé indultunk.

"Mi történt? Hogy van?" - kérdeztem a többiektől Marcus felé intve.

"Hallottunk titeket, és azt hogy elrohantok, de nem tudtuk, hogy mi történhetett, így feljöttünk megnézni. Marcus jött fel elsőnek, ám hirtelen egy zombi rá vetette magát...." - mondta Alice akit nem is vettem először észre.

"És..? Megharapta???" - kérdeztem aggódva.

Válasz nem érkezett, csupán Marcus nyitotta ki a szemét, és kezdett el hirtelen fuldokolni.

"Nyugodj meg, ifjú barátom" - mondta Marcus, hangja azonban gyengén csengett, bölcs szemében már nem csillant meg a korábbi fény.

"Ölj meg még most, hogy ne így kerüljek, majd a mi Istenünk elé" - mondta Thomasra nézve, aki csak bólintott, és elővett egy kést. Mielőtt azonban megtette volna, Marcus még utoljára végig nézett rajtunk.

"Ne féljetek... Eljön majd ő.... És ne féljetek Isten megbocsájt az arra érdemeseknek" -mondta, majd újra köhögni kezdett. Thomasra néztem, majd bólintottam, ő pedig szíven szúrta Marcust.

Hosszas percekig ültünk mellette néma csendben, végül közösen mondtunk el egy imát érte, azért hogy a Mennyországba jusson majd.

Mert mindannyian tudtuk, hogy ezután a Pokol után már csak a Menny várhatja az embert, gondolataim közt pedig furcsa mód felrémlett Angel arca....