Minden szertefoszlik II. rész

Valóra vált rémképek

Mert lehet, hogy ott voltak a másik mellett, mégis elvesztették egymásban a hitüket. Elvesztették a hitüket egymással szemben és a világgal szemben.

Angel szemszöge

Már nem is tudom, mióta ülök egyhelyben a földön, miközben arcomon a már rég leszáradt könnyek nyomai voltak, amikor is zajt hallottam. Ahelyett azonban, hogy egyből felugrottam volna ugyanúgy ott ültem egyhelyben, és vártam a felbukkanó alakra. És akkor pár pillanat múlva megjelent Jack magas alakja.

"Szia.." - suttogtam.

"Szia.." - suttogta ő is azonban hangja furcsán csengett.

"Miért tetted?" - kérdezte Jack színtelen hangon, mire értetlenül néztem rá.

"Mit miért?" - kérdeztem, mire Jack dühös tekintetét rám kapta.

"Miért ölted meg azt a kislányt??" - kérdezte Jack elfojtott dühvel.

"De hisz egy szörny volt..." - suttogtam félénken.

"Nem, nem volt az... Egy egyszerű ember volt, akárcsak te vagy én... És mégis te elvetted tőle az élet jogát. Igaz ugyan, hogy ez a világ más mint a korábbi, ám még most sincs joga senkinek döntenie a másik életéről. Még neked sincs ehhez jogod. A mi életünkkel rendelkezhetsz, de..." - mondta Jack, de az utolsó mondatát nem tudta befejezni, ugyanis a szóáradat közben felfogta, mit is mondott, utána bűnbánóan nézett rám, mire csak szép lassan felálltam a földről.

"Elég időt adtam a változásra, nem csak neked de a többieknek is, és úgy látom, nem voltatok képesek gondolkodni, viszont viseljétek el a következményeket" - mondtam, majd az erdő felé indultam, de nem arra merre a többiek voltak hanem pont ellentétes irányba.

"Angel... Kérlek ne menj el... Nem akartam mindezt mondani, kérlek..." - mondta Jack, és hangjából kihallottam az igazi szomorúságot és fájdalmat.

"Sajnálom, Jack, és remélem találkozunk még..." - mondtam hátra se fordulva, miközben egyre beljebb mentem az erdőbe.

"Hogy mondjam el a többieknek?" - kérdezte, mire halvány mosolyjal az arcomon felé fordultam.

"Nem kell majd elmondanod nekik.. Gyertek elő" - mondtam, mire a többiek szép lassan elősétáltak az erdőből.

"Kérlek Angel... " - rogyott a földre Bridget.

"Ne menj el, egy testvért már elvesztettem, ne kelljen még egyet..." - suttogta, és hallottam a hangján, hogy sír.

"Amikor az első nehéz döntést meghoztam, már akkor elvesztettél" - suttogtam, majd elkezdtem az erdőbe futni. Még talán soha nem esett ilyen jól száguldani, miközben folyamatosan kerülgettem magam előtt a fákat, és lassan éreztem, hogy a lábaim zsibbadni kezdenek, tüdőmmel újra és újra beszívtam a levegőt, miközben csak futottam tovább és tovább. Végül amikor már legalább egy fél órája futottam, hirtelen két fa között egy aprócska kis faluban lyukadtam ki. Gyorsan emelkedő mellkassal sétáltam el az erdőtől egyenesen az apró településig. Miközben mentem előre, egyszerűen nem tudtam másra gondolni csak az életemet körüllenegő gyászok sorozatára, melyeknek majdnem az egésze elkerülhető lehetett volna. Ha akkor a végzetes pillanat előtt máshogy döntök, ha mérlegeltem volna, hogy mi minden forog kockán, most nem itt tartanánk. De azért könyörgöm, egy 17, hamarosan 18 éves lány vagyok, a világ nem akaszthat minden felelősséget egy csapat tinédzser nyakába. Mert itt már a felnőttek sem képesek győzni akkor ezt, hogyan várják el tőlünk? Egy csapatnyi, fiatal gyerektől, akik hirtelen és mindenfajta előjel nélkül belecsöppentek ebbe a világba. És akik már most többet szenvedtek, mint a porig égett világban bárki.... Aztán a fejemben folyamatosan csak néhány szó ismétlődőt.

"Csapat, tőlünk, csapatnyi, akik..."

Mindegyik szó azt jelzi, nem kellene, hogy egyedül legyek, azt kellene, hogy jelentse mindez, a többiek mellettem vannak. De akkor felrémlik előttem, a 6 darab rohadt arcú, fröcsögő nyálú, rohadt arcú szörny és az ő általuk keltett illúziók. Végül csak megráztam a fejem, és azzal bíztattam magam, hogy helyesen cselekedtem, de csak nagyon nehezen tudtam elhinni ezt...

Aztán a gondolataimból folyamatos hörgések szakítottak ki. A fejemet dühösen kaptam az utcákon sétáló zombik felé. És akkor a fájdalom, a gyász és az elkeseredettség újult erővel hatott rám. És ez a három érzelem egyszerre csapott át haragba. Olyan szintű düh öntött el, ami korábban soha és mást sem akartam abban a pillanatban csak megölni az összes szörnyeteg ezen a nyomorult, elcseszett világon. Végül dühös és gyors léptekkel rohantam a zombik felé, majd puszta ököllel arcba vágtam arcon mind a három szörnyet,ahogy egy kicsit meginogtak mindegyiküknek kitéptem a szívét. Végül még mindig fortyogó dühvel vágtam a földhöz azokat a darab rohadt húsokat. Aztán már csak azt hallottam, hogy az ég dörren egy hatalmasat, majd az eső hatalmas cseppekben hullani kezdett. Én meg csak ott álltam, egyedül a zuhogó esőben és hagytam, hogy a ruháim percek alatt átázanak. Végül szép lassan térdre estem az esőben, kezeim a szörnyek testében landoltak, de nem érdekelt semmi.... Mert akkor bármi lesújthatott rám, nem érdekelt, és csak vártam, hogy valami véget vessen a reménytelen küzdelemnek....