Minden szertefoszlik II. rész

"Nem én vagyok a ti Júdásotok."

Jack szemszöge

Az egész testem fáj. Az izmaim sajognak, a csontjaim fájnak, a karjaim és lábaim furcsa pózokban vannak. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben próbáltam kinyitni a szemem. Ám ahelyett, hogy a sötét eget láttam magam felett, ahelyett egy fehér betört plafont láttok, mire hirtelen teljesen éber leszek, és felpattanok, majd zavartan nézek körbe.

"Nyugodj meg" - hallottam meg magam mellől egy ismeretlen hangot, mire automatikusan arra fordultam.

Egy teljesen feketébe öltözött 40-es férfi sétált felém, haja őssz volt, fekete szemében törődés csillogott.

"Ki maga?" - kérdeztem fenyegetően, mire a férfi felemelte a kezét, hogy így nyugtasson.

"Egy kicsit halkabban fiacskám, a barátaid még alszanak" - mondta, és a hangja kedvesen csengett majd csak mellém mutatott, mire arra fordultam, és láttam, hogy a többiek egytől egyig ott vannak, és hogy még alszanak. Visszafordultam a férfi felé, aki kedvesen mosolygott rám.

"Kövess, és mindent elmondok" - mondta majd hátrafordult, és elindult kifelé, én pedig egy percig gondolkodtam ugyan, de végül követtem kifelé.

Halkan lépdeltünk kifelé, amikor kimentünk egy barna kissé törött ajtón, és azt becsuktuk magunk után, szembetaláltam magam egy szürke, vér áztatta szekrénysorral. A férfi előttem még ment egy kicsit a barna falú folyosón, majd nem túl messze megállt, és szembefordult velem. Én azonban nem néztem még rá, hanem körbenéztem, hogy hol is vagyunk. A folyosó két oldalán a barna festék még viszonylag épp volt, csak néhány helyen volt nyoma egy egy pisztoly golyónak, vagy egy kis vérnek, azonban a fehér linóleum már kicsit viseletesebb volt, sok helyen lyuk tarkította, de vér is gazdagon színezte azt. Végül pillantásom a férfi mögött álló kétszárnyú nyitott ajtóra esett, melyen át vészhelyzet esetén tudnánk távozni.

"Kicsoda maga?" - kérdeztem végül a férfi felé fordulva, mire ő barátságosan elmosolyodott.

"Először is nyugodtan tegez, másodszor pedig. Örülök, hogy megismerhettelek fiam, az én nevem Marcus tiszteletes. Téged, hogy hívnak?" - kérdezte ezek szerint Marcus atya.

"Álljunk meg, akkor maga egy pap?" -kérdeztem sokkoltan, mire halványan rám mosolygott.

"Pontosan, fiam" - mondta, és kérdőn nézett rám, mire észbe kaptam, és felé nyújtottam a kezem.

"A nevem Jack Smith" - mondtam, majd Marcus is kezet nyújtott, és végül megráztuk azt.

"De hogy kerültünk ide, vagy mi történt egyáltalán?" - kérdeztem.

"Mindent el fogok mondani, de csak akkor ha barátaid felébredtek. És ne aggódj nem vagyok az ellenségetek, hiszen mindannyian Isten bárányai vagyunk" - mondta Marcus, mire csak beleegyezően bólintottam, majd visszafelé indultam. Marcus folyamatosan jött utánam, mégsem gyanakodtam rá, amit lehet, hogy később még megbánok, de nem érdekel. Végül visszaértünk a teremhez, majd szép lassan és halkan lenyomtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót, de akkor hirtelen erős ütést éreztem az arcomon, mire egy kicsit megtántorodtam, majd kérdőn fordultam az illető felé, aki nem volt más mint Alice.

"Úristen Jack... nagyon sajnálom, nem láttam, hogy te vagy az. Kérlek bocsáss meg" - mondta, ahogy realizálta, hogy én vagyok, majd mellém lépett, és elkezdett vizsgálni. Szerencsére nem történt semmi komoly, és ahogy a többiek felé fordultam, láttam, hogy dühösen néznek Marcusra, és nem kell sok, hogy neki essenek.