Minden szertefoszlik II. rész

Öngyilkosság

Narrátor szemszöge

Ahogy Jack, Bridget és Bred a csuklyás alakot követték, nem is sejthették, hogy ő bizony ott volt. Ott volt, mikor valamelyikükkel megtörtént a tragédia. Az alak pedig csak állt, mint mindig most is meghúzódva az árnyak közt, és darabokra hulló lélekkel és szívvel figyelte az eseményeket. Mert akkor elvesztettet valakit, valaki fontosat.

Angel szemszöge

Az eső csak folyamatosan hull alá, én pedig összetörten ülök a földön. Lelkem újra és újra darabokra hullik, és már nem is próbálom meg összeszedni a darabjait. Messze szóródtak szét a testemben, és ezzel is csak gyengítenek. Mit tettem....? Én magam sem tudom igazán. Csak el akartam jönni, de azt nem tudom, hogy jól döntöttem e. Nem tudom ki vagyok, nem tudom, hol vagyok, és leginkább nem tudom, mi a célom... miért vagyok még itt ezen a földön, miért nem haltam már meg régen...? Régen mindig hülyeségnek tartottam az öngyilkosságot, akkor még soha nem lettem volna képes arra, hogy megtegyem, de most olyan sok minden más...

Végül márcsak azt veszem észre, hogy a kezemmel öntudatlanul is, de nyúlok a késem után...

Bal kezemmel erőtlenül és gyengén megfogtam a kést, a jobb csuklómhoz vezettem, és pont a tekergő kék erek mellett egy apró vágást ejtek... csak nézem, ahogy kibuggyan a vérem. Először csak pár csepp, majd egyre több és több követi azt...

Közömbös arccal fekszem le a földre, és nézek fel az égre. Szemem le kell hunynom, hisz az eső még mindig hullik, de így legalább lemossa rólam a vért. A vért, mely egyre jobban folyik a kezemből...

Végül hosszas percek után az eső eláll, és a Nap egy vékony csíkja előbukkan a felhők közül, és pont rám süt... mintha egy átjáró lenne egy jobb világba....

Aztán már csak azt érzem, hogy a kezemből egyre rohamosabban folyik a vér, és egyfajta ólmos fáradtság lesz újjá rajtam... végül a szemem sem bírom nyitva tartani, és csak lehunyom....

Feketeség van csak körülöttem, nincs egy hang se, egy érzés vagy bármi amibe kapaszkodhattnék. Egyszerűen semmi nincs. Csak a már számomra ismert magány és az üresség.

"Ilyen lenne a Pokol?" - gondolkodtam el magamban.

Gondolatban feltett kérdésemre szinte azonnal megkaptam a választ, ugyanis hirtelen előttem fehérség lett, és megjelent Celena magas alakja. Aztán az ő képe egy pillanat alatt eltűnt, és a helyét átvette anyám alakja. És ahogy néztem őt, szemében olyan hatalmas csalódóttság és szégyen vette át, ahogy végignézett rajtam. Ettől a pillantástól úgy éreztem magam, mintha elárultam volna...

Szemembe könnyek gyűltek, majd anyukám alakja eltűnt, én pedig összerogytam és zokogtam.

"Állj fel..." - suttogta egy hang, gyenge szinte már egy kis széllökésre hasonlított. Felnéztem, és láttam Lucy halvány alakját mellettem állni.

"Lucy..." - suttogtam, és felálltam, majd szorosan megöleltem.

"Hol vagyunk?" - kérdeztem tőle, amint hosszas percek után elváltunk.

"Én csak hozzád jöttem.." - tért ki a válasz elől.

"De én hol vagyok?" - kérdeztem ismét.

"Angel... Ébredj fel... Ébredj fel!!" - mondta és alakja egyre jobban távolodott, és végül már csak a hideg bőr érintését éreztem a testemen. Lassan nyitottam ki az ólómsúlyúvá váló szemeimet, és amint ez megtörtént, csak homályosan tudtam kivenni egy felettem álló fekete csuklyát viselő embert.

"Ki.... Ki va...?" - krákogtam, de az alak csak csendre intett.

"Ne... inkább ne beszélj, még gyenge vagy." -mondta, majd tovább vizsgált. Amint hosszas percek után végzett, leült mellém. Alakját csak nagyon homályosan vettem ki, ugyanis a fejem zúgni kezdett, látásom pedig elhomásolyodott. Végül csak nehezen vettem ki, hogy az alak leveszi a csukjáját, így megnézhettem volna, hogy néz ki, de túl gyenge voltam, hogy figyeljek erre.

"A nevem Nicole" - mondta, de hangja csak lassan jutott el hozzám.

"Téged hogy hívnak?" - kérdezte, ám ahelyett, hogy válaszoltam volna neki ahelyett csak résnyire nyitottam a szemem, és próbáltam érthetően beszélni.

"Keresd meg... őöö.... Őket" - dadogtam el, és utána nem érdekelt semmi. Nem küzdöttem többé a rám törő fáradsággal, egyszerűen csak behódoltam neki, és hagytam, hogy a feketeség maga alá zárjon, és betemessen.