FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

ELSŐ FEJEZET

100 évvel később...

Nagy pelyhekben hullott a hó, a hideg csontig hatolt, és az erdőre sűrű csönd ereszkedett. Mindössze Einar lovának patái alatt ropogott a hóréteg, miközben a tenger felé tartott. Örökös vándorként élt, sosem tudott sokáig egy helyben maradni, bár öregkorára tervezte, hogy letelepszik valahol. Még nem gondolkodott sokat a jövőjén, el tudta volna képzelni, ahogy Hallstad festői falujában tengeti hátralévő éveit, ugyanakkor a királyság fővárosában, Osslandban, várta félretett pénze a bankban. A helyi nemesség által működtetett intézmény érdekszférája gyakorlatilag az egész királyságra kiterjedt, így kedvező kamatokat kínáltak ügyfeleiknek. Einar az utóbbi pár évben, miközben elvetődött Frostheim eldugott zugaiba, viszonylag elfogadható ezüst és aranymennyiséget szedett össze a megbízásai során, amiből nyithatott egy számlát magának. Reménykedett benne, hogy a kontinens partjának közelében lesz, aki ismét igényt fog tartani a szolgálataira.

A királyság vidékeit járva kardját falvak elöljárói, nemesek, kereskedők és egyszerű parasztok vették igénybe, ha képesek voltak fizetni érte. Persze, időnként önzetlenül is segítséget nyújtott a rászorultaknak, ha módja nyílt rá. Zsoldos volt, ám saját morális kódexéhez rendíthetetlenül ragaszkodott. Einar számára a becsület mindennél többet jelentett, így gondosan mérlegelte, mikor milyen megbízást vállalt el.

A Holló Rend lovagja volt, Thorak isten híve, hátára vetett pajzsán az ő jelképe, egy kitárt szárnyú holló díszelgett. Mindig igyekezett a Rend esküjéhez méltóan cselekedni, lovagi erényeit elismerték amerre csak járt, tetteit nemesi csarnokokban, falakkal körülvett városokban és fogadókban egyaránt megénekelték a bárdok. Sosem vágyott dicsőségre, sem arra, hogy hős legyen, valahogy mégis mindig erre az útra tévedt. Számtalan kalandot élt már át, egyszer még a délen található Nagy Sivatagba is elvetődött, bár az már egy másik királysághoz tartozott.

Bárhol járt is, mindig igyekezett a lovagok jó hírét terjeszteni, ugyanis a Holló Rend tagjait sok babona lengte körbe. Harci képességeik, zárkózottságuk és filozófiájuk miatt általában tisztelték, ám egyben félték is őket. Ősi testvériség voltak, ám Einar tudta, hogy a híreszteléseknek nincs alapjuk. Kolostoraik a bölcsesség menedékei voltak, ahol testi és lelki kiválóságra egyaránt törekedtek Thorak hívei. Legszívesebben most is inkább betért volna egy ilyen szentélybe, hogy ne kelljen elviselnie a fagyot, de amennyire tudta a környéken egy sem volt megtalálható.

Fázósan húzta össze magán zöld köpönyegét, ahogy a feltámadó szél belekapott hosszú szőke hajába. Megborzongott, annak ellenére, hogy kék tunikát, fölötte párnázott zubbonyt és láncinget viselt, mely az ágyékáig ért. A szél a legkisebb réseket is megtalálva hatolt a ruhája alá. Egyedül az alteste nem fázott. Lábait vajszínű nadrág fedte, lábszárait bőrből készült vértezet óvta, míg lábfején szőrmével bélelt csizmát hordott. A kantárt is alig érezte ujjaival, habár kezeire világosbarna szarvasbőr kesztyűt húzott. Remélem, Markland már nincs messze!

Alig várta, hogy elérje a települést, miközben vágyódva elképzelte, ahogy a helyi fogadóban forró levest szürcsöl, miközben a kandallóban meleg tűz lobog. Ábrándozásából éles sikoly, majd durva kiabálás zökkentette ki, megtörve az erdő nyugalmát. Valahonnan a elölről érkezett, és mikor újra felhangzott, Einar már nem késlekedett. Lovát vágtára sarkallva megindult, majd, ahol az ösvény balra kanyarodott néhány méter után megpillantotta a sikoly forrását. Egy idősebb asszony és egy fiatal, hollófekete hajú lány ugrott ki a bokrok közül, hogy átvágjanak az ösvényen, ám hirtelen négy marcona alak bukkant fel mögöttük, akik szempillantás alatt utolérték őket.