FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

ÖTÖDIK FEJEZET

Nyugtalan volt az álma, már hajnalban felébredt, akárcsak Asmund és még néhány falusi. Érezték, hogy ez a nap más lesz, valami történni fog. Einar jól ismerte ezt a hangulatot, gyakran hatalmába kerítette őt is csaták előtt, és ez most sem volt másként. Tudta, hogy a közelgő összecsapásra kellene összpontosítania figyelmét, azonban éjszakai találkozóját a lénnyel sehogy sem tudta kiverni a fejéből. Fáradtsága még akkor is kiült az arcára, miután megmosakodott. Karikás, vörös szemekkel jelent meg az elöljáró előtt, akinek figyelmét nem kerülte el a lovag állapota. Kérdésére azonban Einar csupán annyit felelt, hogy rosszul aludt, és Asmund nem firtatta tovább a dolgot.

– Elkészültek a csapdák és a sáncok? – kíváncsiskodott Einar, hogy témát váltson.

– Igen, az emberek végeztek velük. Azt hiszem, készen állunk.

– Talán így van, de aggódom a katapult miatt.

– Ezzel nem vagy egyedül, azonban este sokat töprengtem rajta. Vasmarkú csak egyetlen ponton vetheti be hasznosan. A partra nem tolhatják ki, mivel belesüllyedne a talajba, és minden egyes lövéskor meginogna. Az erdőből sem tüzelhetnek vele, hiszen a fák útban lennének. Viszont található Markland közelében egy domb, ahonnan közvetlenül rálátni a falura.

– Sejtem, mire akarsz kilyukadni – bólintott Einar, mire Asmund elmosolyodott.

– Akkor ne vesztegessük az időt, szedjünk össze néhány férfit!

– Egyetértek. Szeretnéd, ha én vezetném őket, mikor eljön az idő?

– Nem – ingatta a fejét Asmund. – Én majd velük tartok. Vasmarkú ide fog jönni a faluba, szeretném, ha tudná, hogy velünk vagy. Egy lovaggal szemben kevésbé lesz magabiztos.

– Rendben, ha így gondolod, akkor legyen! Legalább megnézem magamnak azt a kurafit.

– Át is adhatod neki az üdvözletemet egy jól irányzott kardvágás formájában! – horkant fel Asmund, majd intett a férfinak, és mindketten elhagyták az elöljáró házát.

***

– Jönnek! Jönnek a banditák! – zengett néhány órával később Skjall kiáltása, akit Asmund az erdőbe küldött, hogy tartsa nyitva a szemét. A szőke hajú férfi most lélekszakadva rohant vissza a faluba, s hangjára összecsődültek a lakosok, köztük Einar, akit Asmund megbízott a védelem irányításával.

– Milyen messze vannak? – kérdezte a lovag, túlharsogva a tömeg zúgolódását.

– Percek kérdése, és itt lesznek – felelt Skjall, miközben felbukkant az ikertestvére, s kezet fogva megveregették egymás vállát üdvözlésképpen. – A katapulttal egy kisebb csapat már a domb felé tart. Nemsokára felérnek a tetejére.

– Ez esetben nincs vesztegetni való időnk! – szólt Einar, és rögvest utasításokat kezdett osztogatni.

A férfiakat a sáncokra parancsolta, míg a nőket és gyermeket a megbeszélt menedékhelyre küldte. A falu szomszédságában ugyanis megtalálható volt a fák között egy földbe rejtett, nagy méretű üreg, melyet csapóajtó fedett. Egykor valamilyen hatalmas állat fészkelte be magát az üregbe, s idővel egy kisebb barlanggá szélesítette. Mikor a helybéliek megtalálták, már üresen állt, de kitakarítva tökéletesen megfelelt egyfajta raktárnak. A zord telek idejére ugyanis élelmiszerkészleteket halmoztak föl benne, ám arra is tökéletesen megfelelt, hogy emberek akár egy napot is ott töltsenek menedékül. Asmund vetette fel az ötletet, és miután Einarral megszemlélték a helyszínt a lovag áldását adta a tervre.