FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

MÁSODIK FEJEZET

Útközben a lány nem sokat beszélt, és látszott rajta, hogy minél közelebb értek, annál komorabbá vált. Einart furdalta a kíváncsiság, mi lehet ennek az oka, de habozott rákérdezni. Hamarosan elérték Marklandot, melynek szalmatetős kő-és faházainak kéményei fehér füstöt okádva sorakoztak egymás mellett. Megkapó látványt nyújtott az épületek csoportja, háttérben a sötétkék tengerrel, és a szürke fellegekkel tarkított égbolttal.

Belovagolva a házak közé, végigmentek a főutcán, és Einar figyelmét nem kerülték el a Mikaelát ért pillantások, mintha mindenki megkönnyebbült volna, amiért előkerült. Végigporoszkálva az utcán még a hóban játszó gyermekek is abbahagyták tevékenységüket, ahogy elhaladtak mellettük, hosszasan bámulva utánuk, de főleg a lányra szegeződő tekintetekkel. Einar már éppen szóba akarta hozni Mikaelánál, mikor egy hatfős csoport toppant elébük, megállásra kényszerítve őket.

A férfiak valamennyien erős kötésű fickóknak tűntek, de fegyvert egyiküknél sem látott, ezért Einar nyugodt mozdulatokkal szállt le a nyeregből, majd a lányt is a földre segítette. Ekkor az egyik idősebb, fehér zubbonya fölött lila köpenyt viselő, kék szemű férfi közelebb lépett hozzájuk, és szigorú tekintetét Mikaelára emelte, aki zavarában nem mert a szemébe nézni.

– Látom, visszajöttél – szólalt meg lélegzetvételnyi idő után. – Nagy butaságot követtél el, kislányom.

– Sajnálom, Apa! – motyogta bátortalanul a lány.

– Szeretném, ha nem fordulna elő még egyszer, Mikaela! Tudod, hogy... milyen veszélyes odakint a vadonban kóborolni. Megígéred, hogy nem csinálsz újabb butaságot?

– Rendben, ígérem! – bökte ki a lány, mire a fekete hajú, bajuszos férfi elégedetten bólintott.

– Jól van! Nagy riadalmat okoztál nekünk. Uther és Regald majd elkísérnek hazáig. Most menj szépen!

Intésére az említett legények közrefogták Mikaelát, aki letörten megindult az otthona felé. Még vetett egy vágyódó pillantást Einarra, aztán szó nélkül távozott. A maradék négy férfi, akik az apját kísérték szétszéledtek, egyedül a férfi maradt a lovaggal.

– Köszönöm, hogy hazahoztad őt! Asmund a nevem, a falu elöljárója vagyok. Benned kit tisztelhetek?

– Einarnak hívnak, a Holló Rend Testvériségének tagja vagyok.

– Értem. Nos..., üdvözöllek Marklandban! – mosolyodott el Asmund, amitől egész barátságos lett az arca. – Mi szél hozott felénk?

– Mindig úton vagyok, gondoltam, hátha akad errefelé, aki hasznát venné egy zsoldos kardjának. A jelekből ítélve nektek kapóra jönne a segítség. A lányodat innen nem messze találtam, haramiák karmaiból szabadítottam ki éppen. Gondjaitok vannak az útonállókkal errefelé?

Asmund észrevehetően elsápadt Einar szavai hallatán, majd fejét lehajtva mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.

– Jól látod, a helyzet valóban súlyos. Viszont jobb lesz, ha nem itt beszéljük ezt meg. Gyere velem! Szívesen vendégül látlak a házamban.

Einar készséggel elfogadta az invitálást, majd lova kantárját megragadva követte a férfit. Asmund és Mikaela otthona a falu másik végén, közel a tengerhez feküdt. A ház kimagaslott a többi közül, ajtajához lépcsősor vezetett, amit két faoszlop keretezett, melyeket nagy gondossággal kivésett rúnák díszítettek, s a tetejük lófej alakú faragványokban végződött.

Odabent kellemes meleg fogadta őket, asztalhoz ültek, és Asmund kérésére Mikaela nekilátott ételt melegíteni a tűzhelyen. Amíg várakoztak, hogy a leves felmelegedjen a házigazda megkínálta Einart egy korsó mézsörrel, amit a lovag örömmel fogadott. Miután felhajtották az italt, súlyos csönd ereszkedett rájuk, melyet végül Asmund tört meg, ahogy összeszedve a gondolatait beszélni kezdett.

– Nagyjából három éve kezdődött ez az egész. Vasmarkú Knut és a bandája egyszer csak felbukkant a környéken, és kifosztották a falut. Erőszakkal törtek ránk, de sikerült tárgyalásra bírnom őket, így egyezségre jutottunk, elkerülve a vérontást. Azóta minden évben visszatérnek, hogy átadjuk nekik javaink egy részét, de mindig többet és többet akarnak. Tavaly télen kis híján éhen halt a fél lakosság, annyi mindent magukkal vittek. Idén a sarkunkra álltunk, és nemet mondtunk Knut küldöttének. Ez két nappal ezelőtt történt.

– Megtorlásra számítasz – jegyezte meg Einar, és Asmund komoran bólintott.

– Vasmarkú Knut nem olyan alak, aki büntetlenül hagyja, ha valaki szembeszegül vele. Az egyezségünk alatt az emberei nem okoztak nagyobb gondot, nem zaklatták a lakosságot, de ennek láthatóan most már vége van. Az érkezésed előtt megbíztam három férfit a faluból, hogy kémleljék ki a banditák táborát. Még nem tértek vissza.

– Szóval tudjátok, hol tanyáznak?

– Természetesen. Fél napi járásra, a Berven-erőd romjainál található a rejtekhelyük.

– Hányan vannak?

– Amennyire tudjuk nagyjából ötvenen, viszont mindegyikük harcedzett, könyörtelen alak. Egykori zsoldosok, tolvajok és dezertőrök gyülekezete. A legközelebbi falut pár hónapja felégették, miután az ottaniak ellenszegültek az akaratuknak. Egy vándorkereskedő mesélte, aki nem először járt nálunk, tudjuk, hogy nem szokott hazudni. Félek, Markland is hasonló sorsra jut majd.

– Megértem az aggodalmad – ráncolta a homlokát Einar. – Kicsoda ez a Vasmarkú, hogy ennyire rettegtek tőle?

– Nem sokat lehet tudni róla, állítólag egykor Gudmund király testőrségének tagja volt, de néhány éve elárulta az uralkodót, és lelepleződött. Sikerült elmenekülnie, viszont azóta halálbüntetés van kiszabva rá, csakhogy senki nem volt még képes levadászni. A pletykák szerint, akik megpróbálták, azok csúnya halált haltak.

– Szóval hírből sem ismeri a könyörületet.

– Ahogy mondod. Hidd el, ha tehetné, az egész világot felégetné, csakhogy egy jót szórakozzon – csapott öklével dühösen az asztalra Asmund. – Tudom, mi lakozik a szívében. Mikor a szemébe néztem megrémültem attól, amit láttam. Hajlandó vagy segíteni nekünk? Úgy hallottam, a Holló Rend tagjai páratlan harcosok. Természetesen bőségesen megjutalmazunk a fáradozásaidért.

– Azért mi sem vagyunk legyőzhetetlenek – eresztett meg egy halvány mosolyt Einar. – Azonban, tekintettel a falu szorult helyzetére, elvállalom. Segítek nektek szembeszállni a haramiákkal, de csodát nem ígérhetek! Egyetlen lovag is sokat tehet, ám a jelenlétem nem garancia a sikerre. Lehet, hogy csak még jobban feldühíti az ellenséget.

– Talán. Úgy hallottam, a harag sosem jó tanácsadó a harcban. Markland lakosai egyszerű emberek, halászok, parasztok, vadászok és favágók. Csak kevesen vannak, akik tapasztalt fegyverforgatók, de bátrak és helyén van a szívük. Lehet, hogy egyetlen lovag nem képes csodát tenni, ám reménnyel szolgálhat, és ahol remény van, ott bátorság is akad. Túl sokáig sanyargattak már minket ezek a banditák. Nem tűrünk tovább!

A szenvedély, ami az elöljáró szemében csillogott meggyőzte Einart, hogy tényleg komolyan gondolják a harcot. Ennél több bizonyítékra nem is volt szüksége. Einar sosem fordított hátat egy nemes ügynek, főleg, ha emberek szabadsága volt a tét.

***

Miután elfogyasztották az ételt, Einar kiment a lovához, és magához vette nyeregtáskáját, melynek zsebeiben néhány személyes holmit tárolt, aztán beköltözött ideiglenes szállására az emeleten. Asmund, mikor egyedül maradt a lányával, aki éppen a tányérokat készült elpakolni, megragadta Mikaela karját, és a szemébe nézett.

– Bánj jól a vendéggel, de ne maradj a közelében! Megértetted?

Mikaela vonakodva bólintott. Apjának szigorú tekintete, mint mindig, ezúttal is engedelmességre késztette. Ennek ellenére a tudat, hogy a lovag a közelében van reménnyel töltötte el ártatlan szívét.