FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

KILENCEDIK FEJEZET

Einar zavartan pislogva meredt egy lélegzetvételnyi ideig a lányra, majd felült az ágyán, és közelebb hajolt Mikaelához.

– Miről beszélsz? Hogy érted, hogy veszélyben az életed?

– Két nap múlva megtelik a Hold, és akkor kerül sor az áldozat bemutatására – suttogta a lány, s karjait maga köré fonva megborzongott.

A lovag érezte, hogy őszintén beszél, látta a félelmet a tekintetében, de továbbra sem értette a dolgot.

– Mikaela..., beszélj világosan! Miféle áldozatról van szó?

– Emberáldozatról. Sok mindent nem tudsz Marklandról, de most nincs időm elmagyarázni a részleteket. Elég, ha annyit tudsz, hogy két nap múlva Apám és a többiek véget fognak veti az életemnek.

– Ne haragudj, de ezt elég nehéz elhinnem – jegyezte meg a férfi elmosolyodva, azonban a lány arca halálosan komoly maradt, ahogy pillantása rászegeződött.

– Tudom, milyen furcsán hangzik, megértem a kételkedésed, csakhogy nem hazudok, Einar. Mit gondolsz, miért találkoztunk ott kint az erdőben? Helgával éppen menekültünk, arra készült, hogy elrejt egy biztonságos helyen, amiről csak ő tud. Ha nincsenek a banditák, hogy utunkat állják, akkor már rég nem lennék a faluban.

– Ez megmagyarázza a javasasszony különös viselkedését – ismerte el a lovag, miután elgondolkodott a hallottakon. – De azt még mindig nem, hogy miért áldoznának fel téged.

– Egy átok miatt van, régi história – vont vállat Mikaela, majd felállt, és az ablakhoz lépett. A holdfény kirajzolta karcsú alakját, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha ragyogott volna, akár egy égi tünemény. Rövid hallgatás után a lány szomorú hangon megszólalt, miközben lehajtotta a fejét. – Nem kérem, hogy megérts, sem azt, hogy együtt érezz velem. Csupán azt kérem, hogy segíts! Még van néhány óránk napkeltéig, addig elhagyhatnánk a települést. Kísérj el Helgához, Einar! Csak ennyit kérek.

Einar komoly dilemma elé került, nem akart összetűzést Asmunddal, a megbízójával, ugyanakkor ösztöne azt súgta, hogy Mikaela nem hazudik. Végül felállt, és a lányhoz ballagva maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.

– A Holló Rend lovagja vagyok, Mikaela. Thorakra esküdtem, hogy megvédem az ártatlanokat, akik segítségre szorulnak. Hiszek neked, és természetesen számíthatsz rám – mosolyodott el a férfi, s most először csillant vidám fény a lány szemében.

– Köszönöm! – motyogta Mikaela, majd futó csókot lehelt Einar ajkára, akit váratlanul ért a gesztus, de jól esett neki. A lány zavartan elhúzódott tőle, és az ajtóhoz botorkált, ahonnan visszanézett rá. – Találkozzunk egy óra múlva a föld szinten! Összepakolom a holmimat addig.

– Rendben, én is felkészülök az útra.

Mikaela lelkében felgyulladt a remény lángja a férfi szavai hallatán, és aprót biccentve elhagyta Einar szobáját.

A lovag hosszasan bámult utána, miközben egyetlen gondolat járt a fejében.

Mibe keveredtem már megint?

***

Kardját és pajzsát magához véve Einar a megbeszélt időpontban kilépett a szobájából, majd óvatosan lépkedve elindult lefelé a lépcsőn. Mikaela már ott várt rá a ház bejáratánál. Ugyanazt a medvebőrből készült kabátot viselte, amiben találkoztak, válláról egy kis méretű tarisznya lógott.

A férfi már éppen üdvözölni akarta, ahogy leért az emeletről, ám ekkor egy sötét alak lépett ki a lépcső melletti árnyak közül, és Einarra rontott. A lovag látta Mikaela rémült arckifejezését, hallotta ijedt sikoltását, mire megpördült, hogy szembenézzen a támadóval, azonban elkésett, és a következő pillanatban erős ütés érte a halántékát. Megszédülve a padlóra rogyott. Megpróbált feltápászkodni, miközben forgott körülötte a világ, ám hirtelen két lába bukkant fel a látószögében, és már csak azt érzékelte, hogy egy csizma talpa száguld az arca felé, aztán jótékony sötétség hullott az elméjére.