FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

HARMADIK FEJEZET

Nem sokkal később, miután Einart Asmund elkalauzolta a faluban, hogy ismertesse vele a védekezésre irányuló terveit, zsivaj támadt a lakosság körében. Váratlanul az erdőből egy szőke hajú, szakállas férfi rontott elő, aki vadul kiabálva bicegett végig a házak között, majd megpillantva az elöljárót hevesen integetni kezdett. Közelebb érve hozzájuk Einar felfigyelt koszos ruházatára, vérző vállára és combjára. Szaporán szedte a levegőt, látszott rajta, hogy sokáig futott, és a szemében zaklatottság tükröződött.

– Mi a baj, Halmar? Mi történt? – kérdezte Asmund, megtámasztva a másik férfit, aki kis híján összeesett. – Hol vannak a többiek?

– El.. elkapták őket – felelt zihálva Halmar, és Einar rájött, hogy egyike volt annak a három lakosnak, akiket Asmund kiküldött kémkedni a banditák után. – Alig... alig tudtam... elmenekülni. Még láttam, ahogy... elvonszolták őket.

– Himjar fiaira! – sziszegte kerekre tágult szemekkel az elöljáró. – Megtudtatok valamit?

– Vasmarkú... egyértelműen készül valamire. Láttuk, hogy... fegyvereket éleznek, gyakorlatoztak egymással, és mintha...

– Mintha mi? Beszélj! – sürgette az elöljáró.

– Mintha... egy katapultot ácsoltak volna.

Halmar szavait követően rögtön pánik tört ki azon lakosok között, akik körbevették őket, de Asmund erélyes hangjára elcsendesedtek.

– Biztos vagy ebben? – fordult ismét a férfihoz, aki bólintott.

– Véresen komolyan... gondolják a támadást.

– Értem. Hálás vagyok, amiért elhoztad ezt az információt, Halmar! – biccentett elismerően az elöljáró, és a körülöttük álldogáló emberekre pillantott. – Kísérjétek haza, és lássátok el a sebeit!

Utasítására két nő és egy férfi kivált a tömegből, majd Halmart támogatva elindultak a férfi otthona felé. Einar hosszasan bámult utánuk, aztán Asmundhoz fordult.

– Azt hiszem, új tervre lesz szükségünk.

– Valóban, de most az a legfontosabb, hogy kiszabadítsuk a foglyokat.

– Nem biztos, hogy olyan jó ötlet! – figyelmeztette a lovag.

– Nem hagyhatjuk a sorsukra őket – ragaszkodott döntéséhez Asmund. – Kiválasztok pár embert, akik hajlandók lesznek megpróbálni. Szeretném, ha velük tartanál! Egy igazi harcossal az oldalukon nagyobb lenne az esélyük.

– Ám legyen! – sóhajtott Einar, és felemelte a mutatóujját, hogy nyomatékosítsa a szavait. – Egy feltétellel! Hallgatniuk kell rám, és ha túl nagy a kockázat, akkor lefújjuk a mentőakciót!

– Áll az alku! – egyezett bele az elöljáró, s kezet fogott a zsoldossal.

Einar megkönnyebbült, amiért Asmund hajlandóságot mutatott az együttműködésre az ő feltételei szerint, de azért maradtak kételyei a küldetésével kapcsolatban. Egyetlen gondolat visszhangzott a fejében még percekkel később is:

Csak meg ne bánjam!

***

Asmund kérésére jelentkezett négy férfi, akik tettre készen sorakoztak fel Einar előtt, aki kíváncsian mérte végig őket. Mindannyian fiatalok voltak, még a harmincadik életévüket sem tölthették be. Erősnek tűntek, látszott, hogy fizikai munka formálta testüket, ugyanakkor ketten közülük valódi harcosok benyomását keltették, és egyedül ők rendelkeztek kardokkal, ráadásul ikrek voltak. Társaik vasvillát és egy baltát szorongattak, de a szemükben szenvedély csillogott.

Einarnak Asmund elmagyarázta, merre található az erőd, ahol a banditák meghúzták magukat, így a lovag vezetésével a csapat megindult a romok felé. Kiérve Marklandból bevették magukat az erdőbe, ahol csupán a talpuk alatt ropogó hó keltett némi zajt. Mintha aludt volna a természet, béke honolt a környéken. Mindez csak átmeneti, a vihar előtti csönd. Einarnak rossz érzése támadt küldetésükkel kapcsolatban, de nem osztotta meg nyugtalanító gondolatait a többiekkel, akik árnyékként követték a férfit. Jócskán maguk mögött hagyták a települést, mélyen bent jártak a vadonban, a fenyőfák néma óriásokként magasodtak föléjük, miközben kitartóan törtek előre az aljnövényzetben, szúrós bokrokon keresztül.

A következő pillanatban Einar megtorpant, ahogy észrevett valamit a fák ágain keresztül, majd intett a társainak, hogy legyenek éberek. Nem tudta teljesen tisztán kivenni, de mintha valaki egy kidőlt fatörzsön üldögélt volna háttal nekik. A szőke hajú ikrek máris kivonták kardjukat, és szétválva oldalról indultak megközelíteni az idegent, miközben Einar és a másik két falusi lekushadva lopakodtak előre.

Végül elérték az idegent, majd rögtön elbizonytalanodtak, mikor az oldalról érkező ikrek hirtelen szó nélkül felegyenesedtek a bokrok mögül, és homlokráncolva kiléptek a szabadba. Einar szinte így cselekedett, aztán a csapat teljesen körbeállta a kidőlt fatörzset, ahol többet is megpillantottak, mintsem szerettek volna.

– Az istenekre! – suttogta Skjall, az egyik iker, s jeges borzongás járta át a csontjait.

Mentőakciójuk alighogy kezdetét vette, már véget is ért. A fatörzsön ugyanis az egyik falusi üldögélt, álla alatt egy vékony bottal megtámasztva, elvágott torokkal. Vére sűrű tócsába gyűlt a lába alatt. Két társa a földön fekve hevert, egyikük testéből egy dárda állt ki, mely a talajhoz szögezte, mikor áthatolt rajta. Üveges szemei valahová a magasba tekintettek, arca fájdalmas grimaszba torzult. A harmadik áldozat a hátán feküdt, bal szeméből egy nyílvessző meredezett az ég felé, testén vágások nyoma látszódott. Einar arra a következtetésre jutott, hogy nem adhatta könnyen az életét, vagy megkínozták halála előtt. Ekkor az egyik marklandi, név szerint Bjorn, egy vérrel írt szövegre mutatott a hóban, mire a társaság gyorsan mellé sietett.

Közelebbről megvizsgálva jöttek csak rá, hogy egy üzenet volt, méghozzá Vasmarkú embereitől.

– "Hibát követtetek el, még az istenek sem fognak tudni megmenteni attól, ami rátok vár!" – olvasta fel hangosan Einar. Társai arcára pillantva egyértelmű volt, hogy nincs szükségük magyarázatra, mit is jelentettek a szavak pontosan.

Vasmarkú bosszút esküdött Markland ellen, és most támadásra készül.

– Jobb lesz, ha visszamegyünk! Itt már semmit nem tehetünk – jegyezte meg Skjall, és Einar kénytelen volt egyetérteni vele.

Így hát a társaság komor hangulatban, baljós gondolatoktól gyötörve fordult vissza a falu irányába, magukkal hurcolva a három holttestet. Sötét időknek néztek elébe.