FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

NEGYEDIK FEJEZET

Kisebb pánik tört ki Marklandban, miután Einar és társai visszatértek a tetemekkel, akik nem is oly rég még a barátaikkal iszogattak, halásztak és vadásztak. Egyikük családapa volt, ifjú felesége alig egy éves gyermekük társaságában, zokogva rogyott térdre a halott mellett. Gyász kerítette hatalmába rokonaikat, a feszültség szinte tapintható lett. Vasmarkú Knut üzenete mindenkit rádöbbentett, hogy milyen helyzetbe keveredtek. Csupán Asmund lélekjelenléte tartotta kordában a tömeget, aki sikeresen rávette őket, hogy megkettőzzék a védelmi munkálatokat.

Kis idő múlva a lakosság nagy része sáncokat épített, lassan hatásos védelmi vonalat húzva a település köré. Mások különféle csapdákat helyeztek el stratégiai pontosságú helyeken, gödröket ástak, melyekbe hegyes karókat állítottak, majd lefedték azokat ágakkal és hóval. Einarnak is jutott feladat bőven, miután jelentkeztek, akik valamelyest értettek a harchoz, így a lovag nekilátott megmutatni nekik néhány hasznos fogást. Asmund és Einar terve azt volt, hogy amennyire lehet létrehozzanak egy ütőképes csapatot, akik majd az első sorokban fognak küzdeni a haramiákkal. Egészen alkonyatig tartott a harminc falusi kiképzése, és habár gyakran kellett közbeszólnia, mikor elrontottak valamit, de végül a sötétség beálltakor mégis elégedetten küldte haza őket. Természetesen tudta, hogy ennyi idő vajmi kevés volt igazi harcosokat faragni belőlük, ám abban nem kételkedett, hogy ezek után legalább nagyobb esélyekkel fognak szembenézni az ellenséggel.

Persze, ez mit sem változtat a tényen, hogy ők is csupán egyszerű falusi emberek. Igaz, többségük rendelkezik kardokkal, de azok sem igazán minőségi darabok, ráadásul, akikkel megütköznek majd kíméletlen és tapasztalt gyilkosok. Einar mélyet sóhajtott, miközben emeleti szobájának ágyán forgolódott. Mire végeztek a kiképzéssel, Mikaela finom vacsorát készített az apjának és vendégüknek. Az étel meleg volt, a hús porhanyós és ízletes, a férfi gyomra "örömmel" fogadta be a táplálékot, s remélte, hogy békésen nyugovóra térhet utána. Csakhogy nem jött álom a szemére. Túl sok dolog nyomasztotta, túl sok kétely merült föl benne, így azt találta a legjobb megoldásnak, ha kiszellőzteti a fejét.

Késő este volt már, mikor lesétált a partra, a csillagok gyémántként ragyogtak az égbolt fekete szövetén, miközben a Hold sugarai ezüstös fénybe vonták a vidéket. Einar hátranézett a falura, ahol lobogó fáklyákkal járőrözött néhány férfi az utcákon. Szerencsére elég messze tartózkodott tőlük, hogy senki ne zavarja nyugalmát, ahogy lehunyt szemmel hallgatta a havas fövenyt nyaldosó hullámok hangját. Fagyos hideg uralkodott, a víz szélén vékony jégréteg csillogott, mely folyamatosan darabokra töredezett a mozgó folyadék miatt, aztán újra és újra megfagyott. Einar maga köré csavarta köpenyét, fejére húzta csuklyáját és gondolataiba merülve sétálgatott föl-alá a parton.

A mozgás segített megőrizni testhőmérsékletét, valamint fókuszálni elméjét az előttük álló feladatra. Érezte, hogy kemény csata lesz, és leginkább a Halmar által említett katapult zavarta, sőt aggasztotta. Megoldást kell találni erre a problémára! Járkálása közben terveket szövögetett, ám pár perccel később váratlan dolog zökkentette ki elmélkedéséből. A parti sziklák között egyszer csak megmozdult valami, és az árnyékokból egy még sötétebb alak bukkant elő. Einar először azt hitte, hogy az egyik falusi lehet, ám hamarosan rájött, hogy nagyot tévedett.

A görnyedt hátú alaknak már a mozgását is különösnek találta, ahogy a sziklák közt bóklászva többször is a házak felé fordult. Habár két lábon járt, olyan benyomást keltett, mintha egyfajta hüllő lett volna. Mikor aztán kilépett a sziklák mögül, és a holdfény teljesen megvilágította, Einar keze önkéntelenül is hüvelybe dugott kardjának markolatára siklott. Amit látott az távol állt az embertől. Testét pikkelyes bőr borította, megnyúlt végtagjai karmokban végződtek, ujjai között úszóhártya feszült, míg a hátán taréjszerű képződmény húzódott. Hosszúkás arcában éles fogakkal teli száj, és két sorban három, vörösen izzó szemek ültek, köztük két apró vájat, melyek a lény szaglószervei lehettek.

Azonnal mozdulatlanná dermedt, mikor észrevette a lovagot. Hosszú percekig néztek farkasszemet, s eközben a férfi felfigyelt rá, hogy a lény egyre gyorsabban szedi a levegőt, majd nemsokára halkan sziszegni kezdett, és lassan a lovag felé fordult. Einar ösztöne azonnal riadót jelzett, és megérzése ezúttal sem tévedett.

A teremtmény váratlanul élesen felvisított, majd kimeresztett karmokkal a férfira rontott. Gyorsan mozgott, szempillantás alatt Einar előtt termett, aki éppen csak előhúzta a kardját, de használni már nem maradt ideje. Erős ütést kapott a mellkasára, amitől hanyatt vágódott, s a következő pillanatban már a levegőben találta magát, ahogy ellenfele megragadva a bokáját szó szerint elhajította, akár egy kavicsot. Einar hangosan nyögve zuhant a homokba néhány méterrel arrébb. Szédelegve tápászkodott fel, kardjának pengéjét maga elé tartva, harcra készen, ám a lénynek már csak a hátát láthatta, amint a hullámok közé sétálva eltűnt a víz alatt. A lovag megrázta a fejét, hogy elmúljon szédülése, hitetlenkedve pislogott a tengerre, és hosszú perceknek kellett eltelnie, mire képes volt megnyugodni. Sajgott a bokája, ahol a karmok a bőrébe vájtak, és még mindig nehezen tudta feldolgozni a történteket.

Thorak szerelmére, mi lehetett ez? Elsuttogott kérdésére, azonban nem érkezett válasz, csupán a napok múlva megtelő Hold és a ragyogó csillagok néztek le rá némán, miközben a hullámok lágyan simogatták a partot. Einar testén borzongás futott végig, minél tovább nézte a sötét vizet, mintha csak láthatatlan tekintetek bámultak volna vissza rá a mélyből.