FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Pánik tört ki a faluban, Asmundnak és Einarnak komoly erőfeszítésbe került rendet tartani, s kapkodva megszervezni a nők és gyermekek kimenekítését. Két halászra bízták, hogy vezessék őket az erdő mélyére, fel a dombra, ahol órákkal korábban a haramiák a hajítógépet felállították. Úgy vélték az talán elég messze lesz a mészárlástól, mely a településre várt.

Alighogy a nők és gyermekek elindultak már meg is jelentek az első lények. A fiskenek négykézláb mászva bújtak elő a víz felszíne alól a parton, majd hegyes fogakkal teli hosszúkás pofájukat kitátva rontottak a menekülőknek. Háromszor két sorban ülő szemeik vörösen izzottak, akár a Pokol bugyrai, miközben hangosan sziszegve lendültek támadásba. Einar és a maga köré gyűjtött falusiak azonban rögtön ott teremtek, és lecsaptak a tenger lakóira. Vasvillák, szigonyok, dárdák és kések döftek a lények húsába, melyek elterültek a homokban, azonban társaik megállás nélkül követték őket, és hamarosan őrülten kavargó tömeg dulakodott a vízparton.

Einar félrehajolt egy úszóhártyás, karmos kéz elől, majd kardját lendítve levágta a végtagot. Sötét vér spriccelt mindenfelé, de a férfi nem törődött vele. Megpördülve keresztüldöfte a hozzá legközelebb álló teremtményt, ami éppen lecsapni készült egy mit sem sejtő halászra, aki éppen felnyársalt egy másik lényt. A lovag minden erejével küzdött, fürgén ugrált a harcoló felek között, a legváratlanabb helyeken bukkant fel, hogy pengéjével rendet vágjon a szörnyetegek soraiban. Pajzsának élével keményen az egyik lény pofájába vágott, kiütve annak fogait, majd kardjával keresztülszúrva leterítette, s rátaposva a tetemre kirántotta belőle fegyverét. A tengerlakú húsa cuppanó hang kíséretében engedte el a kardot.

Hiába nyertek azonban időt a menekülőknek, ahogy teltek a percek egyre több fisken jelent meg a vízből, és a marklandiak gyorsan hátrányba kerültek. A zöld villámlástól kísért invázió, a vörös szemek és éles karmok látványa okozta félelem egyre inkább kezdte felőrölni az emberek lelkét. Sorra hullottak el egy-egy halálos csapástól azok, akik nem voltak szerencsések, vérük beleivódott a homokba.

Einar érzékelte mindezt, és igyekezett rendezni a soraikat. Asmund mellette harcolt, és a lovag utasítására visszavonulásra szólította fel a többieket, így a marklandiak lassan hátrálni kezdtek, vissza az épületek közé. Egy pillanatra még Einar bátorságának falán is repedés jelent meg, ahogy egy villámlást követően pillantása a tengerre siklott, ahonnan legalább száz másik teremtmény lépett a partra. Görnyedt alakjuk, nyálkás testük és izzó szemeik bizarr látványt nyújtottak. De legalább magunkra vontuk a figyelmüket.

Ekkor, mintha a borzalmas lények támadása nem lett volna elég megrázó, forrni kezdett a közeli sziget előtt a víz felszíne. Fokozatosan erősödő morajlás hangja szállt a levegőben, s még a fiskenek is megtorpantak, ahogy hátrafordulva kíváncsian figyeltek, akárcsak az emberek. Hirtelen a vízből kiemelkedett egy sötét alak, melynek látványától még Einar is felszisszent. Az óriás testét hínárok borították, gigantikus alakja hegyként tornyosult Markland fölé. Hasonlított a fiskenekre, görnyedt hátán neki is taréj húzódott, ujjai között úszóhártyák feszültek, ám rövid nyakán ijesztően emberi fej üldögélt, melynek állából polipkarok lógtak alá izmos mellkasára. Szemei helyén fekete üregek tátongtak, azzal fenyegetve, hogy elnyelik azokat, akik bátorkodtak belenézni. Szélesre tárt szájából kígyókéra emlékeztető nyelv járt ki-be, s a következő pillanatban megindult a falu felé.

A fiskenek, mintha csak erre vártak volna ismét az emberekre fordították figyelmüket, és újfent támadásba lendültek.

– Vissza! – kiáltott Einar. – Irány a temető!

– Miért oda? – kérdezte remegő hangon Asmund, miután levágott egy lényt.

– Megszentelt föld – felelt a lovag tömören, és az elöljáró kénytelen volt elfogadni válaszát.

A falusiak folyamatosan hátráltak, kétségbeesetten figyelték, ahogy az óriás közeledett feléjük, mialatt keresztülvágtak a településen. A helyi temető nem messze húzódott a falu szélétől, egy a tengerbe nyúló sziklafal lábánál, ahonnan zavartalanul lehetett a vízre látni. Sírhalmokkal volt tele, melyeknek száma a haramiák támadása után alaposan megnövekedett. Einar, aki időközben elvesztette a pajzsát, miután egy fisken csapása darabokra törte, nem győzte sürgetni a túlélőket, hogy hátráljanak gyorsabban. Az óriás lépteitől rengett a föld, és már csak tíz méterre járt tőlük.

Beérve a temetőbe a lovag kivált a falusiak sorából, majd a sírkert közepére sietett. Asmund látta, hogy készül valamire, és úgy döntött az lesz a legjobb, ha időt nyer neki. Így hát ráparancsolt Skjallra és hat másik férfira, hogy vegyék körbe a férfit, míg a többi falusival megvetették talpukat a temető előtt. A tengeri lények sokasága vad dühtől hajtva rontott rájuk, de Asmund eltökélte, hogy feltartja őket. Teste, akárcsak a talaj, az óriás minden egyes lépésébe beleremegett. Einar tudta, hogy sürget az idő, ezért gyorsan előkapta a bőrből készült erszényt, amit még Helga adott neki.

– Az meg mi a fene? – kérdezte hadarva Skjall, verejtéktől gyöngyöző homlokkal.

– Az egyetlen reményünk – szólt egy lélegzetvételnyi szünet után Einar, és kioldotta az erszényt zárva tartó madzagot.

Ezt követően a földre öntötte annak tartalmát, ami nem más volt, mint egy bordó színű homok. A talajra érve szétterült, és Einar a szemét lehunyva kántálni kezdte az ősi szavakat, amiket Helga megtanított neki. Az óriás árnyéka mostanra már a temetőre vetült, végzetük szinte karnyújtásnyira volt csupán.

– Nesst aj beth um thee shlaght! Nesst aj beth um thee shlaght! Nesst aj veil markath!

Einar hangja messzire szállt a zűrzavar közepette, és egy szívdobbanásnyi ideig semmi nem történt, ám ekkor a talajra öntött homok zölden felizzott, és folyékonnyá válva a földbe szivárgott. Mennydörgés reszkette meg a levegőt, s még az óriás is megtorpant, ahogy az egyik villám szétterült a temető fölött. A kisülés, akár egy fa ágai, szerteágazott, majd a sírhalmokba csapódott.

A túlélők még fel sem ocsúdhattak döbbenetükből, mikor a föld alól csontvázak karjai törtek elő, s hamarosan százával álltak az élőholtak a sírhalmaik mellett. Szürreális látványt nyújtottak, Einar és társai moccanni sem mertek, és a következő pillanatban a csontvázak a tenger lakóira vetették magukat, míg az óriás démoni lényt lidércek zölden foszforeszkáló, elmosódott alakjai rohanták le.

Einar zakatoló szívvel bámulta a jelenetet, de aztán oldalba bökte Skjallt, és kardjával intve rohamra indult, mire a társai követték. Holtak, szellemek, emberek és szörnyek csaptak össze ezen az ördögi éjszakán.