FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Mikaela egész életében tudott róla, hogy elfog jönni ez az éjszaka. Gyermekfejjel azonban valószerűtlennek hatott a sok játék és tanulás közepette, melyek elterelték a figyelmét róla. Később pedig már mindig szemmel tartotta valaki, nehogy megszökjön, bár ismerve az átok természetét, nem is tudott volna új otthonra találni, s ebbe belesajdult a szíve. Most, hogy a Hold kerek arca bevilágított a lány szobájába, félelem környékezte meg. Félelem, melyet korábban sosem érzett.

Csakhogy nem tehetett semmit, fogoly volt a saját otthonában. Már hallotta apjának közeledő lépteit, ütött hát az óra. Einar távozott, nincs, aki megmentse, minden reménye szertefoszlott, akár füst a levegőben. Helyén csak megbánás és üresség maradt.

Arcán egy könnycsepp gördült végig, és kinyílt az ajtó.

***

Asmund komoran meredt maga elé, ahogy a lányát átkarolva kivezette a házból. Skjall és két másik férfi követte őket. Nem mert Mikaela szemébe nézni, a bűntudat azért, amit tenni készült szinte fojtogatta. Vérzett a szíve egy szem gyermekéért, ám az áldozat elkerülhetetlen volt.

Egy élet több száz másikért. Ez volt a feltétel a túlélésért. Emlékezett a napra, mikor kiderült, hogy a lány lett a kiválasztott. Emlékezett a jeges rémületre, mely belemart a szívébe, feleségének keserves zokogására, de még arra is, mit vacsoráztak azon az estén. Sok időbe telt beletörődniük, de végül belátták, hogy a Sors ezt mérte ki rájuk. Tisztában voltak vele, mi várna a falura, ha nem teljesítik az áldozatot. Asmundban mégis kételyek ébredtek, ahogy a part felé sétálva végigmentek a fáklyákat tartó falusiak sorai között, akik szomorú, ugyanakkor reményteli pillantásokkal bámulták őket. Mindenki hitt benne, hogy idővel az átok megtörik, ha elég áldozatot adnak a tenger lakóinak, ám az elöljáró ebben kételkedett, hiszen több száz év eltelt már mióta Marklandra hullott a sötétség leple. Minél közelebb értek a parthoz, annál nehezebben lépkedett, mintha csak téglák lettek volna a lábára erősítve, s megállva a csónak közelében Mikaela erősen megszorította a karját félelmében.

Asmund fátyolos szemekkel nézett a lányára, akit hirtelen szorosan magához ölelt. Sokáig álltak így, majd a tömegből kivált három markos legény, és odamentek hozzájuk, hogy szétválasszák őket. Asmund és Mikaela azonban erősen szorították egymást, és hevesen ellenálltak, mikor megérezték az idegen kezeket magukon.

– Ne! Menjetek innen! – kiáltott az elöljáró, és hirtelen felindulásból hátrapördülve állon vágta a vörös hajú halászt, aki az előbb határozottan megragadta a karját.

Asmundban feltámadt az atyai szeretet, eddig szinte fel sem fogta, mire is készültek, elfeledett minden ígéretet és felelősséget, csak Mikaela létezett a számára. Kisebb csetepaté alakult ki, és ki tudja, milyen véget ért volna, ha hirtelen fel nem bukkan egy vadul fújtató ló, ami berontott a tömegbe, s félrelökött mindenkit az útjából. Rémült kavarodás támadt, az emberek nem értették, mi történik, egy darabig azt hitték, hogy visszatértek a haramiák, azonban ekkor meglátták Einar szigorú tekintetét, és kivont kardja láttán elcsendesedtek.

A lovag, kihasználva az alkalmat megszólalt.

– Markland lakói! Tudom, miért gyűltetek össze ma éjjel, de az életemre esküszöm, hogy itt most nem fogtok feláldozni senkit! Elég volt az őrületből!

– Mit képzelsz ki vagy te, hogy megszabd miként döntsünk a saját dolgainkról? – förmedt a férfira egy idősebb asszony, aki kilépett a tömegből. – Fogalmad sincs, mi ez az egész!

– Tévedsz! – ugrott le a nyeregből Einar, s Mikaela és az apja mellé lépve kardját maga elé szegezte. – Mindenről tudok. Ismerem az öreg vándor történetét, aki megátkozta a falut, és tisztában vagyok az áldozatokról is, amit ez miatt időnként meg kell hoznotok.

– Akkor miért avatkozol közbe? – kérdezte egy másik falusi.

– Ha ma este nem lesz meg az áldozat, akkor végünk – szólt az idős asszony.

– Hát nem értitek? – sóhajtott Einar, és leengedte a kardját, mialatt körbehordozta tekintetét a tömegen. – Ez az átok lényege. Feláldozhattok annyi ártatlan lányt, ahányat csak akartok, de sosem fog véget érni a szenvedésetek! Meddig akarjátok még elviselni ezt a terhet? Én tudom, hogy lehet megtörni az átkot, engedjétek, hogy segítsek!

– Miket beszélsz? – suttogta Asmund döbbenten.

– A javasasszony elmondott mindent.

– Ezt nem tehetjük! – száll feléjük egy újabb rémült hang. – Elpusztulunk mind egy szálig, ha megszakad a körforgás.

– Így van! Így van! – zengték kórusban a többiek, és Einarnak bele telt néhány percbe, mire sikerült elcsitítania őket.

– Hallgassatok meg! Még mindig a félelem vezérli döntéseitek. Emlékezzetek csak Vasmarkúra és a bandájára! Tőlük is rettegtetek, de legyűrtétek a félelmeteket, és győzelmet arattatok. Újra megtehetitek.

– Itt most nem egyszerű útonállókról van szó, hanem... szörnyekről! – vágott vissza a fogadó tulajdonosa.

– Tisztában vagyok vele. Nem kertelek, ha megtagadjátok az áldozat bemutatását, komoly veszélynek teszitek ki magatokat. Így volt ez a banditákkal is, de közösen sikerült ellenállnunk, segítettem nektek véghez vinni azt, amit lehetetlennek tartottatok. Most sem hagynálak cserben titeket! Hallgassatok a lelkiismeretetekre! Barátok, családtagok és szeretők vagytok, tényleg a halálba küldenétek testvéreiteket és rokonaitokat, hogy mentsétek a saját bőrötöket? Ezt az örökséget hagyták rátok az őseitek, ti is ezt akarjátok tovább adni gyermekeiteknek és unokáitoknak? Legyenek ők is áldozatok a semmiért? Vagy hajlandóak lesztek végre tenni is valamit, hogy megváltozzon az életetek?

Einar szavai utat találtak a falusiak szívébe, akik oly sok idő után magukba néztek, és rádöbbenve az igazságra szégyenérzet fogta el őket. Egymásra pillantva, némán álltak, nem tudták mit mondjanak, de végül Asmund ragadta magához a szót.

– Hallgassatok a lovagra, emberek! Tudom, mostanáig én is kész voltam feláldozni a lányomat..., erre nincs mentségem. Csak most jöttem rá, milyen gyáva is voltam. Markland túl hosszú ideje választotta a kisebbik rosszat. Leszármazottai vagyunk azoknak, akik feladták emberségüket, csak hogy csillapítsák félelmüket. Ne kövessük el ugyanazt a hibát!

Az elöljáró érvelése hatásosnak bizonyult, és egyre többen értettek egyet vele, bólogatásuk nem kerülte el Einar figyelmét, akiben feltámadt a remény.

– Marklandiak! Thorak híve vagyok, felesküdtem a Hollóistenre, hogy megvédem az ártatlanokat, harcolok a gonosz ellen, bárhol járjak is. Tartsatok velem, és ígérem, nem hagylak cserben titeket! Hogy döntötök hát?

Kérdésére néhány lélegzetvételnyi ideig nem érkezett reakció, de aztán Skjall lépett oda mellé, és a szemébe nézve rövid habozás után letérdelt elé, majd fejet hajtva megszólalt.

– Veled tartok, többé nem engedek az átoknak! Elhunyt testvérem lelkére esküszöm!

Az ifjú harcost hamarosan még többen követték, és néhány perc múlva már a falu minden lakója, legyen akár gyermek, asszony vagy öreg, letérdeltek Einar előtt. A zsoldos vállaira mázsás súllyal nehezedett a felelősség, ám tudta, hogy helyesen cselekszenek. Mikaela hálás tekintete erőt adott neki, így megkönnyebbült sóhajt hallatva kardját a magasba emelve fordult a tenger felé. A holdfény megvilágította a hullámzó víztömeget, kirajzolva a közeli sziget sötét alakját.

Einar ekkor a magasba emelte kardját, majd elkiáltotta magát, miközben csavart markolatú fegyverének pengéje hirtelen fehér fénnyel felizzott.

– Thorak nevében..., megtöröm az átkot! Tenger mélyén kik ott lapultok, éhségetek többé nem csillapíthatjátok! – szólt, és kardját egy hirtelen mozdulattal a homokba döfte.

Abban a pillanatban mennydörgés rázta meg az eget, és a tenger hullámai fokozatosan megszűntek, síri csönd szállt a vidékre, a víz felszíne tükörsimává változott. Az emberek tágra nyílt szemekkel bámulták a jelenséget, majd Einar fegyverbe szólította őket, mire mindenki szaladt, hogy magához ragadjon, amit csak tudott.

A víz mélyén hamarosan vörös szemek izzottak fel, és a tenger lakói megindultak Markland felé. Útjukat zöld villámok kísérték, felszántva az ég fekete szövetét.