FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

TIZENHATODIK FEJEZET + EPILÓGUS

Markland lakói még sokáig nem felejtették ezt az éjszakát. A sírokból folyamatosan kimászó élőholtak, csontvázak és szellemek, valamint a tengerből támadó szörnyek harca rémálomba illő jelenetre hasonlított. A varázslat, mely szabadjára engedte a túlvilági lényeket kivételes erővel ruházta fel őket.

Einar, miközben leterített egy fiskent, elkerekedett szemekkel bámulta, ahogy mellette két csontváz szó szerint megragadta az egyik szörnyet, és kitépték a végtagjait. Egy még félig rothadó hús borította élőhalott szabályszerűen szétmarcangolta ellenfelét, míg az óriást kísértetek és lidércek hada ostromolta, fokozatosan hántva le a húst csontjairól. Még Einar gyomra is nehezen tudta bevenni a látványt, ezért inkább kardjával vágott utat magának az ellenség soraiban, hogy elterelje a figyelmét.

Skjall mellette küzdött, a szőke hajú fiatalember szemében rettegés ült, ám a lovag társasága és a harc heve segített felülkerekedni a félelmén. Vált-vállnak vetve nyomultak előre, s ekkor megpillantották Asmundot és az embereit, akik időközben elsodródtak a közelükből, miközben percekkel korábban még próbálták feltartóztatni a tengerlakók rohamát. Az elöljárót teljesen körülvették a szörnyek, és már csak három másik falusi küzdött mellette, társaik vérbe fagyva hevertek a földön.

Einar és Skjall megpróbáltak eljutni az idősödő férfihoz a kavarodás közepette. Látták szorongatott helyzetét, rohamosan fogyatkozó társait, mialatt a falusiak és túlvilági szövetségeseik fokozatosan visszaszorították a lényeket. Einar levágta egy fisken fejét, majd egy csontváz karmaiba lökött egy másikat, hogy utat törjön magának. Ekkor, szinte a semmiből, Asmundra ugrott egy tengerlakó, és a földre döntötte az elöljárót. Vér spriccelt a magasba, mire Einar felordított tehetetlenségében, ahogy két teremtmény toppant elé, ám hirtelen Skjall és egy csontváz jelent meg mellette, szabaddá téve az utat előtte. A lovag lélekszakadva futott az elöljáróhoz, kardjával keresztüldöfte Asmund támadóját, aztán a fájdalomtól vonagló lényt lerúgta áldozatáról, de már késő volt.

Asmund üveges szemekkel, felhasított mellkassal feküdt a hátán, s Einar csalódottan felsóhajtott. Ökölbe szorított keze megremegett egy pillanatra. Voltak nézeteltérései az elöljáróval, de tudta, hogy szíve mélyén nem volt rossz ember, aki végül rátalált a helyes útra, mielőtt késő nem lett. Mikaela járt a fejében, miatta érzett bánatot, amiért nem tudta megmenteni a lány apját. Gondolataiba merülve állt egy lélegzetvételnyi ideig, mígnem megérezte a vállán Skjall érintését, aki sejtette, mi játszódott le Einarban, azonban még nem ért véget a harc.

A csata fordulópontja nem sokkal később bekövetkezett, mikor az óriás élettelenül a vízbe zuhant, hatalmas hullámokat keltve testével a közelében. A marklandiak ezt követően könnyedén győzelmet arattak, ahogy a lidércek és szellemek lecsaptak a fiskenekre, és hamarosan a lényeket visszaűzték a sötét mélységbe. A partot és a házak közötti átjárókat véres tetemek borították, halál szaga terjengett a levegőben.

A túlélők és Einar egy csoportba verődtek a parton, és a maradék ellenség menekülésével feszülten fordultak a túlvilági lények felé, amik némán és mozdulatlanul bámulták a tengert egy darabig. Hosszúra nyúltak a percek, de aztán az élőholtak és a kísértetek valamennyien megfordulva elindultak a temető irányába. Az emberek levegőt venni is alig mertek, ahogy a szürreális jelenetet figyelték. Hamarosan azonban már csak a falusiak és Einar maradtak a helyszínen, váratlan megmentőik visszatértek oda, ahonnan jöttek. Halott fiskenek és az óriási lény tetemei emlékeztettek csupán arra, hogy ismét az élők között járhattak egy darabig.

A csatazaj elmúltával a nők és gyermekek is kimerészkedtek az erdőből. Mikaela szintén köztük volt, aki tekintetével Einart kereste a tömegben, és mikor meglátta a férfit azonnal hozzá sietett. A lovag hüvelyébe dugott karddal állva nézett szembe vele, majd rövid hezitálást követően szorosan átölelte, miután képtelen volt megszólalni. A lány először nem értette reakcióját, de aztán rátört a felismerés, megértette a zsoldos viselkedését, és halkan zokogni kezdett. Rázkódó vállakkal, még hosszú percekig álltak így a Hold ezüstös fényében.

***

Einar még másnap is a faluban tartózkodott, segített megtisztítani az utcákat, eltemetni a halottakat, és elégetni a fiskenek, valamint az óriás maradványait. Még Asmund sírhalma előtt is lerótta tiszteletét, aztán megivott egy sört a fogadóban Skjall társaságában. A többi vendég már azon tanakodott, kit válasszanak Markland elöljárójának, és Einar az ifjú harcost javasolta, aki nem kevés bátorságról tett tanúbizonyságot az elmúlt napokban. Úgy tűnt, sokan támogatták ötletét. Az éjszakát Mikaela otthonában töltötte, és elalvás előtt még elbúcsúzott a lánytól, aki forró csókkal fejezte ki háláját mindenért, amit érte tett.

Einar kora hajnalban indult útnak, s elhagyva a települést, még egyszer visszanézett a fák közül. A horizonton már arany ragyogás jelezte, hogy hamarosan felkel a Nap, s a férfi elégedetten elmosolyodott. Mintha még a levegő is más lett volna ezen a reggelen. Frissebb, élettel telibb..., magában hordozva egy új kezdet ígéretét.

A férfi megigazította köpenyét, majd hátat fordított Marklandnak. Ideje volt tovább állnia, új kalandokat keresve.

EPILÓGUS

Nyugat-Frostheim, Rottan faluja

Egy héttel később...

Fekete füst szállt a magasba, lángoltak a házak, égett hús szaga terjengett a levegőben. A cölöpkerítéssel védett falu lakói kétségbeesetten próbáltak menekülni, hat fekete lovas könyörtelenül lekaszabolta őket. Pusztítás járt a nyomukban, bárhol bukkantak is föl, érkezésüket nem jelezte semmi, így váratlanul csaphattak le bárhol. Ördögi lovasok voltak, a Sötétségből érkeztek, és könyörtelenül hajszolták zsákmányukat. Fekete ruhát, bőrpáncélt, köpenyt és szárnyas sisakot viseltek. Arcukat maszk takarta, csupán vörösen izzó szemük látszódott. Vezetőjüket egy a mellkasára festett fehér kígyó ábrája különböztette meg a társaitól.

Kora délutánra már csak hamu és elszenesedett holttestek maradtak az egyetlen hírmondói annak, hogy Rottan valaha létezett. Lakóinak többségét karóba húzták, felakasztották, levágták és megégették. Csak kevesen tudtak elmenekülni, s az utolsó falusit, akit elkaptak - egy alig tizenhét éves fiút - kifaggattak, hogy információval szolgáljon. Tőle megtudták, hogy Einar mikor járt a településen és merre ment tovább. Ezt követően felakasztották a fiút, majd kilovagoltak Rottanból.

Lovaik patái alatt megolvadt a hó lépteik nyomán. A zsoldos fejére fájt a foguk, vad düh hajszolta őket, s habár több nappal lemaradtak mögötte, tudták, hogy ez nem sokáig marad így. Egyetlen küldetésük volt csupán, hogy elkapják a férfit, aki megbolygatta a természetfeletti világ rendjét.

A javasasszony jóslata beteljesült, Einar megtörte az átkot, és hamarosan maga a Gonosz indult vadászni rá, akár ragadozó a zsákmányra. A lovag feje fölött sötét fellegek gyülekeztek, akárcsak Frostheim királysága fölött, melynek keleti határán túl veszélyes ellenség gyülekezett.

De ez már egy másik történet.

VÉGE