Gyilkosom a szeretőm

1. fejezet

Hűvös reggel köszöntött a városra. A szél erősen kapaszkodik a hajamban, nem akar tovaszállni. A levelek szállingóznak körös-körül. De nem érdekel különösebben, így is nekivágok az utcáknak, nem hagyhatom ki a reggeli futást. Nem csak azért fontos, hogy karban tartsam magam, hanem, hogy meg is tudjam magam védeni. Az iskolában sokat bántottak, nem akarom, hogy ez újból megtörténjen. Igazából ez a fajta erősítés a menekülésben segít elő, de hát az is jobb. Nem vagyok az a verekedős fajta, nem szívesen állnék le másokkal. Nincs aki megvédjen, így magamnak kell elintéznem a dolgaim. De hát ez mindegy, már megszoktam. Mint sok mást is.

Már egy órája keringek, mikor rájövök, hogy ideje iskolába menni. Elindulok felé, útközben hazasietek átöltözni, majd felkapom a táskám s tovább megyek. Nem a kedvenc időtöltésem a tanulás és hát nem is igazán van rá időm. Egyedül élek, kénytelen vagyok valamiből eltartani magam, így suli után pincérként dolgozom a közeli étteremben. Fárasztó a meló, de legalább jól megfizetnek.

Mikor beérek cípőváltás után egyből a terembe indulok. A helymre ülve fejemet karomra hajtom és pihenek. Nincs kedvem a megvető arcokat és lenéző tekinteteket nézni. Hát igen, nem én vagyok a hely legmenőbb diákja, de nem is akarok az lenni. Azonban ennek van hátránya. Sokan csak összesúgnak a hátammögött, de rengetegen vannak, akik nem elégszenek meg a lelki bántással, fizikailag is romba akarnak dönteni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bekapjak néhány ütést, hiszen az éttermen rossz fényt vetne és akár az állásomba is kerülhetne.

Az órák viszonylag hamar elteltek én pedig a szekrényekhez indultam az egyenruhámért. Nem terveztem sietni, hisz gyalog kb. 15 percre van. Szépen csöndben végeztem a dolgomat, igyekeztem minél észrevétlenebb maradni, mikor gúnyos nevetést hallottam a hátam mögül.

-Nocsak, nocsak...kit látnak szemeim. Csak nem Cole Webster az?-mondja én pedig egy nagyot nyelve megfordulok. Semmi kedvem verekedésbe kezdedni ezzel az idiótával. Így inkább gyorsan felkapom cuccaimat és rohanni kezdek.-Hova futsz Webster? Előlünk úgy se menekülhetsz.-nyerít fel haverjaival, de engem nem érdekel, csak szaladok tovább. Az amúgy hosszabb távot most 5 perc alatt lerovom, s bevágódok az ajtón, ami egy hangos csilingeléssel jelzi érkeztem.

-Na mi van Cole, csak nem megint bajba keveredtél?-kérdezi tőlem munkatársam Nick. Ő huszas évei végét járja, de a lányok még mindig oda vannak érte. Rövid szőkés barna haj, kék csillogó szem és hatalmas életkedved. Teljesen az ellentétem. Én barna hajamat kissé megnövesztettem, nem sok kedvem van elmenni fodrászhoz. Szemem már majdhogynem rikitózöld, ami kissé ijesztően hat. Ezért is sokszor piszkálnak. Az antiszocságomról pedig ne is beszéljünk.

-Hagyjál már.-mordulok rá, azzal bemegyek az öltözőbe. Felkapom egyenruhámat, majd egy laza copfba kötöm hajam. Épp hogy sikerül, azért annyira még nem ősemberesedtem el. Kisétáltam a többiekhez, majd elfordítottuk a kis táblácskát az ajtón. Az étterem megnyitotta kapuit. Hosszú este elé nézünk.