Öngyújtó/Nana fanfiction/

2 év múlva

 2 év alatt sok dolog történt, a legtöbb negatív. Sőt, az összes negatív. Shin-t lecsukták, Ren meghalt és talán még sorolhatnám a végtelenségig de akkor megint elkapna a sírógörcs, amit fél éve sikerült elkerülnöm. Ilyenkor adhatnának egy kis kitűzőt, hogy "fél éve tiszta". De talán a "tiszta" nem a megfelelő jelző, viszont a "fél éve könnymentes" pedig olyan, mint egy samponreklám. 

 Hallom, ahogy Shin öltözik. Hallom, ahogy a ruha súrolja a testét. A vékony karjait, az oldalát, lábait. Annyira eleven bennem az emlék, ahogy lelép és én nem bánom, mert közöttünk nincs semmi. Most a cipőjét veszi. Egy bakancs, aminek a cipőfűzőjével bajlódik, miközben én a mellkasomhoz tartva a takarót felülök az ágyon vagy ahol éppen kikötöttünk. Ő rám néz azzal az üres tekintetével, majd egy szivarkát a szájába véve int és kimegy az ajtón, a küszöbön valami olyasmit motyog, hogy "majd..." és becsukja az ajtót.

-...szóval mondtam neki, hogy ne vicceljen, de közölte, hogy teljesen komolyan gondolja...- fecseg Hachi a telefonba. Mióta megszületett a kislánya rengeteg ideje van és mindig felhív, érdeklődik, hogy mi van velem és a többiekkel. A beszélgetéseink vége mindig az, hogy elkezd magáról mesélni... Nem mintha bánnám. Én utálok beszélni.
 Miközben hallgatom a vékony és kissé idegesítő hangú nőt, felkapom a táskámat és egy szivarkát a számba véve bezárom a lakásom ajtaját. Komolyan nem értem, hogy tud ennyit beszélni és egyáltalán honnan van ennyi témája, mikor egész nap otthon ül és elvan a lányával. Már amennyire egy hisztis 2 évessel el lehet lenni.

 Megyek le a lépcsőn és kiérve a kapun rágyújtok. Utálom, hogy ilyen hideg van. Arra a végzős telemre emlékeztet, mikor elkezdődött az egész zenélősdi. Összehúzom a kabátom cipzárját és elindulok az utcán, a telefont még mindig a fülemhez tartva hallgatom Hachi-t, majd az egyik mondata után hirtelen megállok.
- És a kicsi Shin-t ma engedik ki. Jaj, szegény biztosan nagyon lefogyott, egyébként is olyan vékony volt... te nem mész ki elé? Biztosan örülne egy barátnak. Nem mutatta ki, de nagyon szeretett veletek lenni. Szólhatnál Yuriko-nak és a fiúknak...- mondja anyukás stílusban, Hachi annyira gondoskodó és buta. Shin nem szereti senki társaságát sem... vagy talán Reiráét mégis. Az ő kapcsolatuk sosem volt világos teljesen.

- Nem tudom, hogy fogok végezni, de ha úgy alakul, akkor talán kimegyek elé...

- Ez nem volt valami határozott. Talán volt köztetek valami...?

- Ezt ne firtassuk. Hogy van Satsuki?- azt hiszem ezzel a kérdéssel minden gondolatot kitöröltem a kis buksijából és ismét csak a kislányát látja maga előtt. Mondjuk a legtöbb édesanya ilyen. Ha a gyerekéről kérdezel, akkor minden más mellékessé válik.

- Akkora idióta vagy, hogy még Yurival is versenyre kelhetnél te nyomorék!- hallani Yuriko hangját, mikor belépek a próbaterembe.

- Csak azt mondtam, hogy próbálj meg...- szabadkozik Takashi.

- Próbáljak meg nem dobolni. Pontosan ezt mondtad.

- Azt mondtam, hogy nem kéne úgy ütnöd a dobot, mint a húgodat.

- Talán üsselek téged?

- Sziasztok...- motyogom és leülök velük szembe egy ócska, műanyag székre. Rémes, hogy mostanában mennyire elszabadult a pokol. Az első albumunk óta csak az egymás vérének szívásához értünk.

 Próbák után mindenki elsietett a dolgára és egy lapos "szia" nélkül indultunk el különböző irányokba az utcán. Ma is egy óra alatt megvolt a próba és ma sem haladtunk semmit. Gyorsan és biztosan zuhan a banda a süllyesztőbe. 

Az utcán lépkedve ezer és ezer gondolat váltotta egymás a másodperc töredékének gyorsaságával. Hazamenjek? Vajon anya hogy van? És Shin hogy van? Emlékszik még rám? Egyáltalán miért érdekel?

 Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, mikor egy óvatlan pillanatban nem figyeltem. Mert figyelmetlennek lenni az erősségem. 

 Fény lett és megijedtem. Világ életemben nem tartottam félelmetesnek a halált, de akkor borzalmas érzés kerített hatalmába. Csak a kibaszott szerencsének köszönhetek mindent. Hogy mi mindent? Csupán azt, hogy megszabadított a problémáimtól. 

 Csak a csend és én. Mindörökre. Ezt jelenti meghalni.

...

 Igen, ez egy borzalmas befejezés lett, de héj, legalább megírtam nem tudom milyen hosszú szünet után. Sajnálom és köszönöm.